A Maladype Színház április 8-án, szombaton mutatta be Csehov Három nővérét. Az egyedi látásmódjáról, színházi nyelvéről és korát megelőző újításairól ismert színház ezúttal sem okoz csalódást. Balázs Zoltán és társulata egy lebilincselő, nagy koncentrációt igénylő, négy órás utazásra invitálja nézőit.

    A taps óta azon gondolkozom: hogyan tudom átadni azt a rengeteg élményt, amit kaptam. Vajon, hogy lehet interpretálni ezt az ijesztően egyszerű és mégis oly bonyolult rendezést, hogy az olvasó kedvet kapjon megnézni azt? Hogy lehet felkészíteni a nézőt arra: Balázs Zoltán és színészei nemcsak alapigazságokat fogalmaznak meg, hanem szembefordítanak saját korlátainkkal, határainkkal. Olyan átfogó műveltséget és dinamikus együttgondolkodást követelnek, amely az első fél órában dermesztő lehet. A kérdések, amelyeket az előadás felvet önmagában ijesztőek: kik vagyunk és mivé leszünk? Hogyan formál bennünket a lét ártatlanból ragadozóvá? Vajon csak egy porszem vagyunk az uniformizált világban? Mivel tudunk kitűnni az átlagból, a maszlagból? A tükör, amelyet a világ és mi magunk tartunk saját magunk elé vajon milyen képet fest rólunk? Idegenek vagyunk egy ismerős világban vagy ismerősök egy idegen világban?

   Minden bizonnyal a saját kérdésfelvetésem válasza: sehogy. Ezért egy "maladypés" módszerhez folyamodok. Az előadások után rendszeresen tartanak közönségtalálkozót az alkotók. Visszatérő kérdése ezen alkalmaknak: melyik az az egy szó, amelyik a darab kapcsán a néző eszébe jut. Bennem a dinamika, a "gondolat tódulás", a feszesség, a fejlődés, a tisztaság, az egyszerűség szavak kavarognak tegnap este óta. Balázs Zoltán ezúttal is megmutatja zsenialitását és egy komplex ugyanakkor végtelenül egyszerű eszközökkel meséli el a Három nővér történetét. Minden jelenet egy  - egy utazás, hogy végül egy, az élményekbe és a saját lelkünkbe tett kirándulássá álljon össze az egész. A színészek jellemfejlődését kiválóan tükrözik Benedek Mari jelmezei. Mása, Olga és Irina illetve Prozorov, Kuligin és Versinyin az ikonosztázok túldíszített gazdagságból érkezik a testi- és lelki meztelenség valójába, míg Natasa és Andrej fordított utat jár be. A történet mesélés a festészet egy-egy pillanatát hívja másik eszközéül. Az egyes jelenetek belső ritmusát nemcsak a színészi játék, hanem az alakuló díszlet is adja. Minden kép egy valóságos műalkotássá válik. A jelenetek mindegyike egy festményben dermed pillanatnyi mozdulatlanságba. Lenyűgöző, ugyanakkor valós koncentrációt igénylő élmény, ahogy a művészettörténet és Csehov házassága kibontakozik a szemünk előtt. A színészek pedig kiválóan "állják a sarat". Emberfeletti munkával tolmácsolják Balázs Zoltán csavaros és rendkívüli tárgyi tudással fűszerezett gondolatiságát, válnak eggyé a rendezői koncepció által megfogalmazott vizuális és zenei világgal. Az élmény sűrűsége miatt nem is tudok kiemelni egy-egy művészi teljesítményt.

    Balázs Zoltán nem véletlenül ajánlja Gombár Judit emlékének az előadást. A Három nővér mint egy konklúziója a közös munkának, létrehozza és megidézi egykori alkotótársának kívétéles színházi világát. Ezúttal a néző a legnagyobb nyertes, mert egy pattogós cukorkás, szívet bizsergető lelki bonbonnal távozik az előadás végén. 

SZEREPLŐK:

PROZOROV, ANDREJ SZERGEJEVICS – Bödők Zsigmond

NATALJA IVANOVNA, a menyasszonya, később felesége – Tankó Erika

OLGA -                                                                         Szilágyi Ágota

MÁSA -                                     a nővérei                     Huszárik Kata

IRINA -                                                                         Fátyol Kamilla

KULIGIN, FJODOR ILJICS, gimnáziumi tanár, Mása férje – Lendváczky Zoltán

VERSINYIN, ALEXANDR IGNATYEVICS, alezredes, ütegparancsnok – Páll Zsolt

TUZENBACH, NYIKOLAJ LVOVICS, báró, főhadnagy – Bödők Zsigmond

SZOLJONIJ, VASZILIJ VASZILJEVICS, százados – Lendváczky Zoltán

CSEBUTIKIN, IVAN ROMANICS, katonaorvos – Páll Zsolt

FERAPONT, öreg szolga az elöljáróságon – Bartha Lóránd

ANFISZA, öreg dada – Bartha Lóránd

ALKOTÓK:

RENDEZŐ: Balázs Zoltán

DÍSZLET: Balázs Zoltán

SZCENIKA: Czirják Ágnes

JELMEZ: Benedek Mari

ZENE: Mogyoró Kornél

PRODUKCIÓS VEZETŐ: Balázs Katalin, Éri Ildikó

FOTÓ: Kleb Attila

Végy egy átlagos, tavaszi napot. Süt a nap, csicseregnek a madarak. Örömmel tekintesz az új nap elébe... 

Aztán szembesülsz a ténnyel: két könyvelő között elvész az információ. A sok egymásra mutogatás közepette nem derül, melyik mit vétett, de az biztos: kevesebb adót fizettél, mint kellett volna. Sebaj, online banking és pillanatok alatt orvosolod a problémád. Vagy nem? Mert sem az online-, sem a telepített rendszer nem elérhető. Hosszas húza-vona után közli a telefonos ügyfélszolgálat: más sem tud utalni, ne nyavalyogj. Irány a bank. Mert a bank ügyintéződ egy Angyal - laza fél óra alatt papír alapon elintéz mindent, ami online nem megy.  Ha már úgyis itt vagy, nézz rá a számláidra. Itt a remek alkalom, hogy elhűlten szembesülj a ténnyel: ez a csodás és az ügyfeleit gondosan megtartani akaró intézmény az eddigi éves, befektetési díjat az ide évtől negyedévente vonja és a privát számládról - ennek köszönhetően - hiányzik egy gömbölyű összeg. Egy kisebb idegroham után mosolyt erőltetsz az arcodra, hisz még mindig süt a nap és ezért igazán nem éri meg elszúrni a napodat.

Így hát beülsz az autódba és megkeresed az elveszettnek hitt jókedved. A jó hír, hogy délután kettő körül már valóban intézheted, amit a mai napra terveztél. Két kilométer és bumm... mindórás kismama eltéveszti az előre és hátra irányt. Csak kicsit húzta meg az alig három hónapos autód. Nyilván bedobja a mindjárt megszülök dumát, így Te pedig nyilván lemondasz a betéti lapról, csak nehogy az orrod előtt szüljön. Mondván most már baj nem érhet, elindulsz utadra.

Megnyugodva ülsz be a barátaiddal egy limonádéra kora este, hisz ma már annyi bosszúság ért: igazán megérdemled. A kávézó teraszáról látod, hogy egy barátodnak dolgozó világosító kollégák tilosban parkolnak, így jó fej vagy és szólsz: nem lesz az jó. Nyilván te vagy a hülye és némi gúnnyal az ajkukon otthagynak. Mert "cukifej" vagy, amikor jön a közteres, aki az éjszakai területfoglalás apropóján keresi a gyanútlan áldozatait még gyorsan kidumálod a számodra idegen, de egy barátodnak segítő köcsögök tilos parkolását. Megveregeted a saját vállad: újabb jócselekedet. Ezek után ma már tényleg több baj nem érhet.

Hahaha...kacagnak az Örödögök. Naív vagy. Hazaérsz, kezed tele csomaggal, leraksz mindent. Fordulsz vissza, hogy bezárd magad mögött az ajtót. Kulcs be és egyszer csak se ki, se be. Se jobbra, se balra. Mikor is adja meg magát a zár, ha nem egy ultra rémes és még annál is szörnyűbb nap késő estéjén. Alig tizenhat óra alatt ötödjére kezded el magadban keresni az optimizmus szikráját. Nézzük a dolgok jó oldalát: még jó, hogy létezik éjszakai zárcsere szolgáltatás... mit több, az a prognosztizált egy óra, ami lassan kettőbe hajlik éppen elég, hogy lejegyzed a Pechvogel naplóját. 

A blogírás vállaltan szubjektív műfaj, ahogy a kritika is. Harmadjára ragadok klaviatúrát, hogy meséljek a Maladype Színház Numera programsorozatáról. Bevallom, eddig azért nem tettem, mert nem tudtam könnyű szívvel írni az eseményről. Talán a tavasz teszi, de megtört az "átok". 

A Maladype Színház 2014 októberében indította útjára Numera! című programsorozatát. Az ajánló szerint a beszélgetés aprója, hogy "hogyan jelennek meg a természetben és a művészetekben a Fibonacci-számok vagy az Aranymetszés, mit nevezünk Isteni kódnak, s az ehhez hasonló fogalmainkat hogyan közelíthetjük meg az irodalom, a vallás, a mitológia, a számmisztika, a zene, a filozófia, az építészet, a csillagászat, a képzőművészet vagy akár a játékelmélet felől". Március derekán a beszélgetés nagykorúvá vált. Kántor Viola és Balázs Zoltán ez alkalommal Sass Sylvia operaénekessel, Rozsnyai Margit pszichológussal, Morcsányi Géza dramaturg - műfordítóval és Sárneczky Krisztián csillagásszal beszélgettek a 18-as számról. 

Van, aki úgy gondolja a bűvös 18 veszélyt jelent. Van, aki a jólétet kapcsolja hozzá, de akadnak számmisztikusok, akik szerint a perpatvart, veszekedést, megosztó magatartást szimbolizálja. A középkori keresztény bibliamagyarázat a tíz és a nyolc összegzésének tartja és a kegyelet lévén történő törvény teljesítését köti eme misztikus számhoz. Habár a beszélgetés ugródeszkáját a fenti gondolatok adák, a négy vendég "önálló életre" kelt és izgalmas, sziporkázó eszmecserét folytatott az eleganciáról, rohanó világunkról és a fekete lyukakról. 

A délután nagyszerűsége számomra abban rejlett, hogy a néző bepillanthatott az álarc mögé. Az oldott hangulatnak köszönhetően ici-pici réseken keresztül ugyan, de képet alkothatott négy nagyszerű személyiségről. Rozsnyai Margit és Sass Sylvia csípős humora remek keretet adott a két tudós férfi gondolatainak. Morcsányi Géza cinizmusa és Sárneczky Krisztián magával ragadó, életigenlő szemlélete egy dinamikus és mély, elgondolkodtató és ugyanakkor szórakoztató délutánt szerzett nekünk, nézőknek. Ezúttal Balázs Zoltán volt a hangsúlyosabb moderátorként. A rá jellemző kíváncsiság remek ritmust adott a közel három órás beszélgetésnek. Kántor Viola a maga nőies lágyságával, a fék szerepét öltötte magára.

Nyilván a vendégek és a számok szabta keret, minden alkalmat egyedivé és különlegesség tesz. Nincs két egyforma Numera és mindenkinek az egyéni ízlésétől függ melyik beszélgetés áll hozzá közelebb. Az azonban biztos, senki nem távozik "üres kézzel", mindenki megtalálja a maga élmény bonbonját a délután folyamán, amit rosszabb napokon kicsomagolhat, megízlelhet és amiből töltekezhet a következő beszélgetésig.

A Maladype Színház ezúttal is értékteremtő és fontos programsorozattal színesíti a repertoárját. Hiánypótló az olyan esemény, ami nem a külcsínre, a felszínre vagy az elvárásokra helyezi a hangsúlyt. Origójában nem más áll, mint maga az EMBER.  

A fotókat Németh Mónika készítette. 

Elment Diurnus. Elment Pali bácsi. 

Habár számítani lehetett a rossz hírre, most mégis értetlenül állok. Mit is tehetnék, írok, mint mindig amikor valami fáj.

Most méltatni kellene az újságírói múltadat, beszámolni az üldöztetésedről, ellenállásodról, Magyarországra költözésedről, itteni pályádról. Fel kellene sorolni a díjaid, kitüntetéseid. Tudatni a világgal nem egyszerűen tollforgató voltál, hanem fantasztikus EMBER, tanár. Ezt ma sok-sok kolléga megteszi. Én Rád szeretnék emlékezni, hisz mindent Neked köszönhetek. 

Gimiben, az első karácsony idején kellett írnia mindenkinek az ünnepi emlékekről. Már nem emlékszem, miért olvastad a fogalmazványt, de azt mondtad: belőled újságíró lesz. Mondtam nem, színésznő. Mondtad Te: újságíró. Ezen hat évet vitatkoztunk, aztán egy helyre jelentkeztem: a Szegedi Egyetemre. Valami újságírónak tűnő tárgy lettem. Igazad lett. 

Szerda reggel volt Veled óránk, egy pici világos teremben. Minden reggel hoztál egy kiló banánt. Azt mondtad, így jobban megy a szépírás. Nemcsak írni tanítottál meg bennünket...a kíváncsiság mesterségére. Tőled tudom: mit jelent az igazság keresése vagy hogy lehet valaki szubjektíven objektív azaz publicista. Hányszor boncolgattad az újságírói moralitás kérdését vagy tanítgattál mindenkit Magad körül a sorok mögé nézni. Nekem Te vagy a Walkürök lovaglása. 

A szakdolgozatomat ízekre szedted. Sírtam, tomboltam: hát semmi nem jó rajta? Hát minek lettem újságíró? Hogy legyen saját stílusod. Évekig boncolgattad a megjelent cikkeim, egy frászban voltam: mikor jön az e-mail. Rettegtem mit írsz és utáltam, hogy soha semmi nem elég jó Neked. Aztán nem írtál. Kérdeztem: miért? Hát mert újságíró lettél...

Mindig azzal hülyítettél, hogy volt az egyetemen egy titkos hódolom, de nem árulod el amíg... nem diplomázom, nincs meg az első munkahelyem, az első publicisztikám, az első vezetői pozícióm, az első férjem...férjhez kellett volna mennem. 

Az a huncut mosoly, a humorod, a Lényed, az éles eszed, a látásmódot, Te magad...hiányozni fogsz. Köszönök minden Drága Pali bácsi. Nyugodj békében! 

Pasaréten kedden, a legnagyobb havazás idején igen, de pénteken, olvadáskor nem vitték el a szemetet. Hogy miért? A kukásautó nem tudott feljönni a tisztítatlan hegyi utakon. Igaz, idén ez a harmadik alkalom, hogy a környéket "kifelejtette" a narancssárga autó, de most legalább talált valami indokot is. Az első két esetben csak annyit mondott a diszpécser: nem vették észre a kukát. Végül is... ha nem keresem, félrefordítom a fejem vagy kövér gázzal továbbhajtok nehéz is ráakadni. Harmadjára jött a "járhatatlan utak lemez". 

A hét első felében az állítás igaz lett volna. Habár télen relatív nagy eséllyel készülhetünk arra, hogy havazni fog; és minden felsős diák tisztában van, hogy fagypont alatt a víz jéggé válik, az azért felelősöket mindig meg tudja lepni, hogy ha ónos eső esik és havazik, mi több nulla fok alatt van a hőmérséklet, meglepő módon szükség lesz a hókotrókra, hómunkásokra. Ki hitte volna, hogy Magyarországon idén sem sikerült a fenti, egyszerű gondolatsort végigvinni és annak megfelelően cselekedni? Miért nem ér váratlanul, hogy az önkormányzat az úttestet véletlenül sem tisztítja, de ha esetleg az én járdámon valaki elesik, akkor kapom a büntetést és a dádát...Persze ebben az esetben is vannak egyenlőbbek az egyenlőbbeknél, hiszen az egészen nagy, kacsalábon forgó paloták előtt nem kell letakarítani a jeget a járdáról. 

Ugyanakkor felvetődik a kérdés: ha nekem a kisembernek a fenti nehezítő körülmények ellenére is el kell jutnom a munkahelyemre, akkor a több tonnás kukásautó is megpróbálhatja a hegyi utakat, de ez ugye megint egy másik lapra tartozik. Mert ugye kellene a szándék. Ami minden bizonnyal a fix fizetést kapó szemétszállítókból hiányzik. Mit érdekli őket, hogy a szemét az utcán áll és nincs hol tárolni. 

Nem mellesleg a hét második felében elindult az olvadás - mert az időjárás jófej és így elvégezte a piszkos munkát az arra illetékesek helyett -, így a hegyi utak is relatív járhatóvá váltak. Következésképp pénteken, már simán erre tévedhetett volna egy kukásautó, de nem tette. Természetesen tehetek írásban és szóban is panaszt, de választ speciel nem tudnak küldeni semmilyen formában. Sebaj: 8 alkalommal kell egy hónapban jönni, háromszor nem jöttek, osszuk el a havi díjat nyolccal, szorozzuk meg öttel - ezt az összeget boldog örömmel kifizetem, de a hiányzó hármat nem. Hát azt nem tehetem, mert a díjfizetésre köt a szerződésem. Na ja, Titeket meg a szolgáltatásra, kedves FKF! De értsem meg, előfordul, hogy egy kukát nem vesz észre az ember. Biztos új építésű az ingatlan, ezért hagyták ki. Minden relatív: a ház 1933 óta áll ugyanazon a helyen - kukástól. A vita persze meddő. Amikor bátortalanul megjegyzem, hogy pénteken elolvadt a hó és a legkisebb mértékben sem igaz az állítás, hogy az utcánk vagy annak környéke járhatatlan, akkor a diszpécser ingerülten közli, hogy ha minden áron kötözködni akarok, akkor írjak levelet, de őt ne tartsam fel. Higgadtan csak annyit válaszolok, ha ők ellátnák a feladatukat, nekem nem kellene sem telefonálni, sem kötözködni. 

Persze a fenti eset semmiben nem tér el az élet már területén tapasztalhatóaktól. Engem mégis bosszant. És valamilyen rejtélyes oknál fogva hiszek abban, hogy ha sokan emelik fel a hangjukat egy nem működő rendszer vagy hiba ellen, akkor előbb-utóbb a sok kicsi sokra megy elgondolás alapján mégiscsak történik valami. Valami, ami pozitív változást jelez. 

Zsótér Sándor a mai színházi élet egyik legmeghatározóbb szereplője. Az általa jegyzett III. Richárd formabontó, mégis klasszikus. Üdítően friss, ugyanakkor konvencionális. Nemcsak a rendezés kiváló, szereplői is tündökölnek egytől-egyig. Nem meglepő, hogy az előadásra hosszú sorokban kígyóznak a nézők.

Habár a III. Richárd feldolgozásoknál megszokott a vértenger, Zsótér ebben sem követi az elvártat. A pékasztal köré szervezett játékban ugyan megjelenik az erőszak, mégsem tódul a néző arcába. A rendezés másik zseniális eleme a színészek tehetségének végtelen kiaknázása. A szereplők több karaktert formálnak meg. Tűpontosan és apró jelzésekkel változik az ifjabb Edwárd George herceggé vagy Stanley lorddá. Rivers gróf és ifjabb Richárd a kiváló Bödők Zsigmond által kel életre. Minden alkalommal meglep a fiatal színész sokszínűsége, alázata a hivatása és az általa megformált karakter iránt. Számomra az előadás egyik nagy felfedezettje Fila Balázs, aki Sir Ratcliff és Sir Brakenbury bőrében nyújt kiváló alakítást. Szívből sajnálom, hogy ritkán adódik módja ily módon megcsillantania a tehetségét.

A társulat három hölgy tagja szintén lubickol. Letaglóz Huszárik Kata Erzsébet királynőjéből sugárzó elegancia és fájdalom. Borzongató a belőle áradó hidegség, számítás. Szilágyi Ágota Lady Annájából áradó gyűlölet húsig hatol. Két rövid jelentében olyan feszültség vibrál belőle, ami napokkal később is foglalkoztatja a nézőt. Alakítása átütő. Tankó Erika York hercegnéként az utolsó jelenetben olyan erőt sugároz, amely kiváló lezárása ennek a csodás két és fél órának. 

Zsótér felfogásában Richárd mellőzi a rá jellemző testi hibákat. A rendező a lelkére vagy épp annak hiányára helyezi a hangsúlyt. Balázs Zoltán pedig lubickol ebben a szerepben. Láthatóan élvezi a feladatot. Annak ellenére, hogy egy velejéig gonosz és számító karaktert tár a néző elé egyszerűen nem lehet nem mellé állni, "támogatni őt" a tudatosan követett rosszban. Laza eleganciával, patikamérlegen adagolt sármmal és pajkossággal éri el, hogy mind darabbéli ellenfelei, mind a közönség egy emberként támogatja a diktátort a hatalomra jutásban. Gonoszságát oly mesterien építi fel, hogy az előadás végére szeretve gyűlöli őt a néző. 

A tegnapi este különleges volt. A IV. Edwárdot (is) megszemélyesítő Friedenthal Zoltán külföldi vendégszereplése okán Zsótér Sándor ugrott be az előadásba. Az egyébként is feszes darab még rendezettebb, még izgalmasabb volt a Mester jelenlététől. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy ez a kívéletes tehetségű zseni nemcsak rendezőként, színészként is hatalmas. 

Aki még nem tette, látogasson el a Maladype Bázisra. Felejthetetlen estét és napokig tartó gondolat bonbonokat visz haza emlékül. 

Felfoghatatlan és érthetetlen a pénteki, veronai buszbaleset. 

Amit a média és a politika kreál a tragédia körül visszataszító és vérlázító. Van egy külügyminiszter, aki a kormány küldötteivel felváltva óránként nyilatkozik a semmiről. Nincsen pontos lista arról: kik a sérültek és hunytak el a balesetben. Ellenben mindenütt hangsúlyozzák a megszólalók, hogy majd a kormány fizeti a családok költségeit. Kit érdekel ez ember? Vártad már haza úgy a szüleid vagy gyermeked, hogy az sosem tért haza? Kaptál már telefonhívást a rendőrségtől, hogy balesetet szenvedett valaki, akit nagyon szeretsz? Riadtál mások hívására, hogy nem Franciaországból jön haza a gyereked, mert hajnalban olvastam egy balesetről a neten? Ezeknek az embereknek nem politikai frázisok kellenek, hanem valós segítségnyújtás. Nem könnyes sajtótájékoztató, hanem a bizonyosság, hogy él a szerettük. 

Az újságíró kollégák szenzációhajhászása az érem másik oldala. Hátha akad egy mobillal rögzített videó a balesetről, hátha eggyel több túlélőt tudok megszólaltatni, mint a másik. Eggyel több véres, szívszorító fotót lőjek el, mint a kollégám. Biztos bennem van a hiba, de ha látok egy égő buszt, ami körül pánik van, akkor nem videózok, hanem rohanok és igyekszem segíteni. Ha meg már ennyire érzéketlen vagyok, akkor a médiának legyen esze és ne fizessen ezekért a vércse videókért. Nem nemzeti gyásznapot kell hirdetni és műsorokat kivenni a programstruktúrából, hanem azt mondani: ha már elmarad egy adás, akkor lássuk csak: a költségvetése x millió forint, átutaljuk a rászorulóknak. Nem a közösségi média feladata tolmácsot, pszichológust találni, konzulátusi számokat megosztani. Erre kell használni a média erejét. Ruhát, cipőt, ételt vinni a túlélő gyerekeknek és tűzön- vízen át kijuttatni a szüleiket, mert félnek, sokkos állapotban vannak és egy felfoghatatlan tragédia túlélői. Ha pedig igazán újságíróként akarunk viselkedni tegyünk fel valós kérdéseket: hogy lehet, hogy tízen év feletti buszokkal indulnak több ezer kilométeres utakra diákok? Mert olcsóbb? Valaki ellenőrzi ilyenkor, hogy a buszok valóban átestek-e műszaki ellenőrzésen? Jó-e a gumi? Vagy mi a helyzet azzal a kérdéssel, hogy ha valóban 30 kilométeren át villogott egy teherautó sofőr, hogy valami nem stimmel a busszal, akkor azt hogy hagyhatja figyelmen kívül egy 54 fős csoportot szállító buszvezető? Ki alkalmazta őt? Tapasztalt és felelősség teljes között nagy a különbség. Van szabály arra nézve, hogy a kísérő tanároknak van-e joga ellenőrizni a sofőrök munkáját? Egyáltalán hogy lehet gyerekeket tíz évnél idősebb buszokkal külföldre utaztatni? Ezekre a kérdésekre hol vannak a válaszok, kedves kollégák?

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ebben az országban miért ül mindig mindenki fordítva a lovon. Miért nem azzal foglalkozunk, ami igazán fontos. Miért maradunk a felszínen és nem nézünk a dolgok mélyére? Miért sötétítjük el a Facebook profilképünket, ahelyett hogy a szoba csendjében gyertyát gyújtanánk azokért, akik elhunytak egy értelmetlen balesetben. Miért nem azt kérdezzük: tudunk-e valamit segíteni a családoknak, akik érintettek ebben a tragédiában. Vagy szimplán csak mondjunk annyit -őszintén és szívből-: nyugodjatok békében - ismeretlenül is!

Az elmúlt napok valahogy mindig az emberségre tartottak tükröt. Elgondolkodtató tapasztalatok sora. Újra és újra az fogalmazódik meg: néha olyan kevesen múlik... egy gesztusom, egy mosolyon vagy egy cselekedeten. Vajon miért fosztjuk meg magunkat a jótól? Miért a gonoszságot, lekezelő hangnemet választjuk? 

Mindegy, hogy étterem, ruhaüzlet, bank, kórház vagy edzőterem. A szolgáltatók nagyobbik hányada úgy érzi: nyűg, amit csinál. A fizetést szorosan a munka elvégzéséért kapja. Azt az ici-pici pluszt, amit ő maga is elvár a másik oldalon ülve, ritkán adja meg. Vajon miért felejtjük el, hogy amit mi magunk számon kérünk azt nekünk magunknak is meg kell adni?

Ezer millió papír előtt ülök a bankban. A kérés, amit az ügyintézőmnek teljesítenie kell hosszú, bonyolult és nem hétköznapi igény. Rendelületlen nyugalommal és mosollyal teszi a dolgát. Amikor szabadkozni kezdek, hogy mennyi mindent zúdítottam a nyakába, Ő őszintén tudja azt felelni: semmi baj, ezért vagyok itt. Nem az én bankom nyújtja a legjobb szolgáltatást. Sőt... Nem az én bankom adja a legjobb konstrukciókat. Egy biztos, a fiókvezető és csapata minden pénzt megér: mert empatikusak, udvariasak és sosem az a hozzáállás, hogy miért ne tudnának megoldani valamit.

Lízing cég: az én befizetésem egy másik ember számlájára könyvelték. Már az eset is elgondolkoztató: ez hogyan lehetséges. Nyilván panasszal élek. Persze nem válaszolnak, majd amikor válaszolnak is az derül ki: csakis én lehetek a hibás. A fenti bankvezető oldja meg a kérdést. A részletekbe nem avat be, de azt mondja kettőből/kettő ügyfélnek kellett segítenie a lízing cég kapcsán. Őt sem kímélték, vele is lekezelőek, bunkók voltak. Kompromisszumról szó sem volt. 

Belvárosi ruhaüzlet. Sok ruhával megpakolva érkezek a pénztárhoz. Az egyik, a cipzár mellett sérült. Mutatom az eladónak. Az mondja ugyanebből a méretből nincs másik. Nem baj, elviszem. Csak az a kérdésem: a garancia akkor is érvényes, ha én ezt a picit szakadást otthon megvarrom? Meg sem hallja, amint mondok: hát nem érti, hogy nem adok engedményt, mert elszakadt. Értetlenül állok: ki kért árengedményt? Nem is ezt kérdeztem... Ja, mások mindig azt kérdezik. Az szuper, de én nem. Hogy akkor mit is kérdezett? Ezen a ponton lefagytam. Azon gondolkoztam, hogy vajon melyikünk készülékében van a hiba? Tényleg ennyire nem érdekel minket: mit is mond a másik? ÉS ez vajon csak engem zavar?

Kávézó. Szintén belváros. Fizetnék! Persze, mindjárt hozom a számlát. Tíz perc múlva semmi. Fizetnék, már kértem a számlát. Miért olyan sietős? Mert 10 perce várok. Újabb tíz perc. Semmi. Odamegyek a pulthoz, nagy kelletlenül ad egy blokkot. Az ár tartalmazza a szervízdíjat. Jelzem: ezt a tételt indokolatlannak tartom 20 perc várakozás után. Hát pedig az kell ki kell fizetni. Miért is? Pultnál rendeltem. Magam vittem ki a kávém, mert épp nem tudom merre járkált a kolléga, ezért nem tudta kihozni a rendelést. A számlát nem hozta. Kifizetem a szervíz díjat, ha visszaadja. Lévén én magam vagyok a vásárló és a kiszolgáló személyzet. Ha kötözködök, hívja a biztonságit. Kifizetem a kávét, szervízdíjjal, mert belefáradok. Nem érti. Vagy nem akarja érteni.

Persze sorolhatnám tovább a példákat. Nyilván minden harmadik rossz élményre jutna egy jó is. Az alapvetés azonban nem változik. Miért nem tudjuk a bankos lányhoz hasonlóan kedélyesen, kedvesen kezelni a helyzetet? Miért ragaszkodunk a játszmákhoz? Miért akarunk minden áron keresztbe tenni a másiknak? Miért nem jut eszünkbe, ha én mosolygok és ő visszamosolyog az én napom lesz jobb. Saját magamnak keserítem meg a perceket, ha mással flegmán, lekezelően bánok, hisz ő is hasonlóan reagál rám. Vagy ez csak nekem egyértelmű? És ez csak engem zavar? Titeket nem?

Beszélő levelek – kinyílik a hírességek postaládája címmel egy új színházi-irodalmi programsorozat indult útjára szeptemberben a Mozsár Műhelyben.

Hazai és külföldi hírességek és hírhedtségek életébe nyerhetünk bepillantást magánleveleiken keresztül. Minden hónapban más a házigazda, ahogy a leveleket tolmácsoló művészek is. Az alapötlet egy brit blogger, Shaun Usher fejéből pattant ki. A Letters of Note először gyűjteményes kötetté, majd rendszeres előadássá nőtte ki magát. Az est szerkesztője, Megyeri Léna ezt a jól működő sorozatot vette alapul, amikor létrehozta magyar mását. A felolvasásokat Böhm György rendezi. 

A januári előadáson Fodor Annamária, Gálffi László, Hajdu Tibor eh., Kiss Diána Magdolna, Nagy Dániel Viktor és Pál András tolmácsolta a leveleket. Ahogy minden alkalommal, ezúttal Oláh Dezső szolgáltatta a zenei betéteket. Richard Burton Elizabeth Taylornak írt, szakításuk idején keltezett levelétől; Janis Joplin szüleinek szóló élménybeszámolójáig; Örkény István fiának, Tóninak szóló intelméig színes volt a januári paletta. Amennyiben a blog lehet kritikai írás: úgy túlzottan színes. Hiányzott a vezérfonal: a honnan hova szeretnék eljutni üzenete. Hiányoltam a jól nyomon követhető gondolatiságot. A felolvasott levelek és azok tolmácsa között sem mindig leltem kapcsolatot. Gálffi László és Pál András kimagaslóan lehelt életet a papírra a vetett sorokba, míg kollégáik és nekik szánt írások között egyáltalán nem volt kémia. Olybá tűnt: ad hoc módon kapja a művész a felkérést és nyomják kezébe: mit olvasson fel aznap este. Ez a házigazdának szánt összekötő szövegekben még szembeötlőbb volt és nagyon zavaró. Oláh Dezső zenei betétei tovább fokozták az est zavaradottságát. Tosca Levél áriájának jazz változata kifejezetten oda nem illő és ráadásul számos kérdőjelet felvető produkció volt. 

Habár izgatott várakozással tekintettem a program elé, vegyes érzésekkel és kissé csalódottan távoztam. Ezúttal, csak nyomaiban kaptam az ígért élményt. 

Etüdök. Érzések. Benyomások. Nyelvi bravúr. Zenei eszmefuttatás. Tizenkét szó, tizenkét szakasz, tizenkét jelenet. 

Weöres Sándor Téma és variációk című verse Sáry László kompozíciójával egy másik, varázslatos világba repíti a közönséget. Nem meglepő, hogy Balázs Zoltán és a Maladype megint egy modern, gondolkodásra készetető előadásra invitálja a közönségét. A tizenkét kép duettekben, kvartettekben, közjátékokkal színesítve visz minket a képzelet világába. 

A színészek ember feletti koncentrációja, az előadás minden pillanatából sugárzó fegyelem. Az egyéni felelősség, amit a rendező a művészekre ró és amelytől a csapat mint egy jól megkomponált hangsor működik együtt a honi színházakban ritkán látott műhelymunkát tükröz. A jó ízléssel és remek arányérzékkel színre vitt asszociáció sor sűrű, tartalmas és napokig gondolkodásra késztető élményt nyújt a közönségnek. A feszes, nagyjából egy órás előadás során sem a színészek, sem a közönség nem tud megpihenni. Minden pillanatban történik valami. 

 A keretes szerkezeten túl semmi konvencionális nincs az előadásban. Vállaltan és elfogultan tiszteletet kelt-e sorok írójában a társulat munkája, a látszólagos játék mögötti fegyelem, a rendezőjük és a közönség felé tanúsított tisztelet. 

Molnár Gál Péter azt mondta Balázs Zoltánról : "Balázs Zoltán előadásai az izét keresik. És van bennük izé."

MGP remekül fogalmazza ennek a kiváló színházi szakembernek és rendezéseinek sokszínűségét, megfoghatatlanságát.  Balázs Zoltán kivételes tehetsége mindig meghökkent. A benne rejlő ezer színt, korát meghazudtoló műveltségét és a világhoz való sajátos viszonyát ez az előadás (is) is kiválóan tükrözi. Minden rendezése, játéka azt sugallja: számára a tökéletességre törekvés a boldogság kulcsa.