Volt egy egyszer egy Kisember rovat. A mindennapos büroktratikus agymenésekre reflektált. Nincs rovat, viszont helyzet mindig adódik. 

Veszel egy autót. Kötsz rá kötelezőt. Kapsz csekket, befizeted. Biztosítás él és virul. Évente újragondolod: van-e előnyösebb. Nincs: maradsz, van jobb: mész. Egyszerű, mint az egyszer egy. Vagy nem. 

Veszel egy új autót. Kötsz rá kötelezőt. Kapsz csekket, befizeted. Kiderül, hogy már az előző autód bonus besorolását valamelyik Gizike benézte, ezért többet kell befizetned. Erről azonban csak arról értesülsz, amikor díjfizetés hiánya miatt idő előtt felbontja a biztosító a szerződésed. Jelzed: levelet nem kaptam. Honnan is tudnám, hogy díjhátralékom van? Hát ők küldték... Küldték bizony, csak nem az én címemre. Hoppá! Jah, hát félreütött. Hát akkor visszacsinálják az egészet, küldenek új csekket. Befizeted. Nyugodtan hátradőlsz, hogy elintézted. 

Botor módon azonban gondolsz egyet és kocsit váltasz. A bonus besorolásod viszed magaddal. Hiszed Te. 

Az előző biztosító, mint a MABISZ bevonása után és a harmincadik telefon után kiderül: két szerződés számon tartott nyilván. Hát persze, hogy sem a befizetett összegek, sem a bonus besorolásod nem stimmel. Mire ez a felügyelő szerv hathatós segítségével kiderül, addigra kihullott az összes hajad, a régi és új autód biztosítóját kedvesen indulatosan, csúnyán, paraszt módon és  egyébként is mindenhogyan megkérted már az együttműködésre és elköltöttél legalább ötezer forintot a telefonszámlára. Ha nem ismerem a vonatkozó szervnél a főnököt és Ő nem lenne egy áldott jó lélek még mindig telefonálgatnék és nem tudnám meg, hogy mert egy Gizike képtelen volt eltalálni a lakcímem, két évet jóval többet fizettem a kötelezőmért, mint kellene. Nem derülne ki, hogy az egy szerződéshez két szám jár, így a nyilvántartásban kétszer, két különböző módon szerepel a régi autóm - mázli, hogy ezt eddig egyetlen okos rendőr sem vette észre az igazoltatások során- és arra sem derülne fény, hogy az új autóm biztosítása is megugorhatatlan feladat a fentiek miatt, habár már fizettem egy kerek összeget díj gyanánt. 

Ilyenkor mindig azon gondolkozom, hogy vajon az a Gizike, aki félreüt, aki nem oldja meg a problémám, aki tesz arra, hogy ő is ülhet a probléma ezen oldalán vajon miért nem teszi normálisan a dolgát? Mondjuk pontosan és szépen...Nyilván, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Ők meg dolgoztak. Ne de ennyien? 

Vajon, ha egy orvos, egy buszvezető vagy éppen egy pilóta tévedne csak egy ici-picit, akkor ő elfogadná a saját érveit? Tudom, ne legyek demagóg...de ahányszor szembekerülök az emberi ostobaság és érdektelenség kézzelfogható bizonyítékával felhúzom magam. Ti nem?

Szükség van-e Magyarországnak egy zsidó témájú, zsidó tematikájú televízióra? Kész van-e egy, a rasszizmusra és antiszemitizmusra hajlamos ország egy hasonló kezdeményezésre? Vajon a Heti TV növeli a zsidó vallással, kultúrával kapcsolatos ellenérzéseket vagy nyitottabbá teszi az embereket? Mindenekelőtt: miről szól és miről nem a televízió körüli csatározás?  

Pártállástól és vallási hovatartozástól függetlenül a csatorna indulása nagy por kavart. Nemcsak a jobboldal, hanem a magát zsidó értelmiséginek valló réteg is kritizálja a Heti TV-t illetve annak tulajdonosát. Breuer Péter a mindenkori izraeli nagykövet tolmácsaként és külpolitikai újságíróként gyakori szereplője a médiának. Van aki méltatja diplomáciai munkásságát; ugyanakkor sokszor éri a vád, hogy Közel- Kelet szakértőként azokban a témákban is Izrael igaza mellett érvel, amikor történetesen nincs igaza az országnak, annak politikai elitjének vagy vezetőinek. Mindemellett saját műsora van az állami rádióban és az ATV-ben futott a Heti szakasz című magazinja. Bárhonnan nézem: rutinos nyilatkozó komoly tapasztalattal. Akkor mégis miért szálka sokak szemében a most indult csatorna? A fentiek alapján tehetséges üzletemberként miért ne indíthatna Breuer egy televíziót? Mi váltja ki vajon az ellenszenvet? 

Talán a tény, hogy magát elkötelezett zsidónak valló üzletemberként, a konzervatív kormány közelében tevékenykedik? Nos, nem ő az első, aki egy szélsőséges megnyilatkozásairól (is) híres párt és kormány mellett tette le a voksát. Breuer Péter személye, aki a Fidesz- frakcióval is szerződésben áll, annak állandó tanácsadója? Vitathatatlan: ebben a minőségében komoly szálka a jelenlegi- és egykori jobboldali, Simicska érdekeltségeibe tartozó sajtó szemében. Vagy a tény és annak tálalása, hogy Breuer Press Production Kft. 20 millió forint támogatást kapott a Miniszterelnökségtől? Ez utóbbi információ minden esetre inkább az ellenszenv felé billenti a mérleg nyelvét. 

Nyilvánvalóan a helyes újságírói hozzáállás a fenti tények szétválasztása és nem összemosása lenne. Ugyanakkor megint politikai ügyet kreálunk valamiből és elfelejtjük a lényeget: milyen csatorna a Heti TV? Jó? Rossz? Hiába, Magyarországon vagyunk itt pedig más a követendő újságírói magatartás. Valós kérdéseket felvetni nem szokás.

Tehát, a televízióról és Breuer Péterről csak és kizárólag politikai megfontolású kritikák jelennek meg mind értelmiségi körökben, mind pedig a honi médiában. E-mellé társul az újabb gumicsont: a vitatott csatornához szerződött Bánó András, a legendás újságíró. A politikai műsoroktól a kulturális tartalmakhoz szegődik --ha lehet hinni a megjelent híreknek--. Vajon az ő személye tompítja az indulatokat? Ráirányítja a figyelmet műsorokra, a Heti TV-re, mint szolgáltatóra? Eleddig nem.

Persze nem meglepő fordulat, hogy a sok bába közt elvész a gyermek. Az egyetlen, amiről valóban nem beszél senki az a műsorok minősége, a meghívott vendégek személye, a műsorkínálat maga. Mert teljesen mindegy, hogy az éti csigákról, politikáról vagy a zsidóságról készítek műsort. Ami fontos a produktum maga, a tájékoztatás színvonala, a műsorok felépítése. Hogy megfelelnek-e az alapvető újságírói elvárásoknak?  Minőséget, értéket közvetítenek vagy sem? Én pedig - ismerve és tisztelve Péter munkásságát - éppen ebben látom a legnagyobb problémát: a nagy harc hevében pont a lényeg, a minőségi műsorkészítés vész el. Pedig ki tudja? Ha politikai csatározás helyett erre fektetne nagyobb hangsúlyt a tulajdonos és csapata, a Heti TV akár hiánypótló tartalom lehetne a hazai média palettán... mindenkinek. 

Vajon miért vagyunk türelmetlenek egymással? És miért ítélkezünk? Miért vagyunk közömbösek és miért vagyunk felületesek?

Kérdések, amelyek évek óta foglalkoztatnak és nem lelem a választ. Időről-időre megpróbálom megtalálni a kulcsot, de ha a tapasztalataimnak köszönhetően közelebb is jutok a megoldáshoz, végső feloldozást akkor sem lelek.

Steiner Kristóf egy bejegyzése késztetett most írásra. Mélységesen megdöbbent, hogy a nemrég megjelent bulvár cikk kapcsán mennyi indulattal teli megjegyzést, kommentet kap. Ijesztőnek találom, hogy mert felvállalja a másságát vadidegenek ítélkeznek felette. 

A konzervatív, keresztényi gondolkodás mentén pálcát törők vajon elfelejtik, hogy vallásuk alapja a tény: egyedül Isten ítélkezhet felettünk? Hogy mások becsületét sérteni vétkes gondolat. Miért gondolják, hogy a vallás mögé bújva buzizhatnak, cigányozhatnak és zsidózhatnak büntetlenül. Úgy gondolják: Isten az ő agresszív és gyűlölködő magatartásukat megbocsátja? 

Miért gondolják az emberek, hogy bármi közük van a másik hálószoba titkaihoz. Vagy netán ahhoz, hogy este, a szoba csöndjében én Istenhez, az Angyalokhoz vagy a Sorshoz imádkozom. Hogy az Erőt és a Hitet én kivel személyesítem meg? 

Miért gondoljuk azt, hogy a megfellebbezhetetlen igazság birtokosai vagyunk? Miért gondoljuk, hogy ha két férfi művész közeli- vagy épp legjobb barát, akkor ők azonnal homoszexuálisak? A szoros női barátságok és leszbikusság között miért nem tesz egyenlőségjelet a társadalom?

Aki pedig "csakúgy" osztja az észt miért nem veszi észre, hogy a hangnem amelyet megüt saját magára nézve a legkárosabb? A gyűlölet és rosszindulat betegít. Hogy támadni valakit, aki abban a pillanatban, ott és akkor nem tudja megvédeni magát etikátlan? Hogy a vita két értelmes ember diskurzusa nem pedig a másik ócsárolása? 

Vajon miért nem figyelünk a másikra igazán? A felületesség népbetegség. Ha azt mondom szeretlek, ezzel le is tudtam a kötelezőket. Ugyanakkor nem csörgünk rá a másikra, amikor tudjuk, hogy szüksége lenne a támogatásunkra. Egy kicsit sem igyekszünk a másikkal lojálisak lenni és az igényeire odafigyelni. Eszünkbe sem jut: vajon neki ebben a helyzetben mire lehet szüksége....? Vagy: csak akkor keressük a másikat, amikor valamire szükségünk van. Hogy lehetséges, hogy barátok a szeretet ünnepén arra hivatkozva nem írnak üzenetet a másiknak, hogy mennyi dolguk van. Mind-mind az emberi érdektelenség, a másikkal szembeni őszintétlen viselkedés tükre. 

Hogy ha valami nem úgy és akkor történik, ahogy mi akarjuk türelmetlenül hajtjuk a változást. Hogy minden úgy legyen ahogy mi akarjuk... nem szeretnénk. Akarjuk. Mert mindig csak énénénén vagyok a fontos. Hol a másik? Hol van Ő a rendszerben? Mikor jut eszünkbe odafigyelni rá is? Meglátni a fájdalmát, az örömét vagy bánatát a maszk alatt? Miért hazudunk másoknak? Mert magunknak is azt tesszük éjjel-nappal. És ez vajon miért könnyebb?

Ami számomra a legfontosabb: milyen világban élünk, aminek a fenti kérdések a látleletei?

Mihail Szergejevics Gorbacsov méltán a XX. század egyik legjelentősebb történelmi figurája. A "Szemtől szemben önmagammal" című önvallomása egy megrendítő és lebilincselő visszaemlékezés. Gorbacsov személyes sorsának történéseit és az azzal párhuzamosan zajló nagypolitikai események kulisszatitkait nyers őszinteséggel tárja fel az olvasó számára. 

Az egykori szovjet elnök parasztcsaládban született, Privolnoje-ban. A sztálini diktatúrában nagyszüleit kulák vádak alapján deportálták. Igen szerény és nehéz körülmények között nevelték. Már az iskola mellett is dolgozott. A nehézségek ellenére is hamar megmutatkozott kivételes intelligenciája, kiváló eredménnyel zárta a tanulmányait. 1950-ben nyert felvételt a Moszkvai Egyetem jogi karára. Az itt töltött évek komoly hatással voltak világszemléletére, későbbi karrierjére. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Raiszát. 

1955-ben tért vissza - immáron házasként - a sztavropoli vidékre. Az egyetemi években került kapcsolatba a Komszomollal, innen indult előre gyorsan felfelé ívelő pályáján. Már elmúlt harminc amikor újra iskolapadba ült: agrár-közgazdászi diplomát szerzett a Sztavropoli Mezőgazdasági Főiskolán. Nem telt egy újabb négy év, amikor kinevezték a párt mezőgazdasági ügyekért felelős első titkárává, 1971-ben a Központi Bizottságnak-, 1979-ben az SZKP Politikai Bizottságának tagja lett. Visszaemlékezéséből kiderül Jurij Andropov, KGB elnök patronálásnak köszönhetően gyorsan lépkedett előre a párthierarchiában. A nyolcvanas évektől fogva széles lehetősége adódott megismerni a nagyvilágot. A Moszkvai Egyetemről hozott klasszikus értékrend itt erősödött meg, a számos tapasztalás alapjaiban változtatta meg országának politikai és társadalmi viszonyairól alkotott gondolatait.

1985. március 11-én, 54 évesen lett a Kommunista Párt főtitkára. A Szovjetunió első embereként hozzálátott mind a párt, mint az állam gazdaságának megreformáláshoz. A galsznoszty, peresztrojka és uszkorenyije bevezetésével hozzájárult a hidegháború lezárásához. 1990-ben Nobel- békedíjjal tüntették ki a „a nemzetközi közösség jelentős része életét meghatározó békefolyamatban játszott kiemelkedő szerepéért.”

Az alkotásban a konkrét tények mellett végig megbújik a személyes hangnem. Gorbacsov vállaltan, sokat kritizált felesége védelmére kell. A kor asszonyainak inkább antipatikus volt a first lady maga, makulátlan eleganciája illetve a tény, hogy a megszokottól eltérően Raisza kitört a háttérbe szorított szerepből. Részt kért – és kapott – a politikai hatalom gyakorlásából. Igaz, ezért talán a nőknél már csak a férfiak utálták őt jobban...Gorbacsov visszaemlékezése ez esetben is igazzá teszi a frázist: minden sikeres férfi mögött egy nő áll.  

A kissé lassú írásmodor nehézzé teszi az megértést, de igazán megéri végigolvasni a művet. Olykor a töprengő, olykor a lobbanékony, a megengedő vagy éppen indulatos történetmesélés más megvilágításba helyezi a Szovjetunió történetét. Az egész alkotást végigkíséri egy erős önvizsgálat. Gorbacsov hol büszkeséggel, hol sértettséggel mesél az akkor fenálló rendszerről, az őt érő benyomásokról, vele történő eseményekről. Sajátos humora, a kritika és az önkritika elegye letehetetlenné teszi az egyébként rengeteg információval tűzdelt művet. Az önvallomás során kibontakozik az esendő ember képe, aki e hatalmas politikus mögött bújik meg. 

Alig két hét és beiktatják az Egyesült Államok 45. elnökét, Donald Trumpot. Ugyan a Trump - adminisztrációnak alig tizennégy napja van a hivatalba lépésig, csupán pár ember személye biztos a jövendőbeli vezetők közül. Az eddigi információk szerint a Trump hat dollármilliárdost szeretne az adminisztrációban látni, akiknek az átvilágítása, szenátusi meghallgatása meg sem kezdődött. Azt is mondhatnánk: nem túl zökkenőmentes Trump hatalomra lépése. Egyetlen témáról olvasni, amely a választási ígéreteknek megfelelően még január 20. előtt napirendre kerül. 

Míg Trump a kormányalakítással van elfoglalva, addig a leköszönő Barack Obama utolsó hivatali napjait az Obamacare megmentésére szenteli.  Ugyanis a kongresszus első ülésnapján egy republikánus szenátor máris beterjesztett egy, az Obamacare hatályon kívül helyezését célzó törvényjavaslatot.

Mi is az az Obamcare és miért fontos? 

Tudvalevő, hogy a demokrata elnökök évtizedek óta próbálták bevezetni az általános betegbiztosítást. A republikánusok pedig mindig minden körülmények között ellene voltak a változtatásnak. Obama, 2010-ben az újraválasztását is kockára téve írt történelmet. Az amerikai képviselőház ugyanis ekkor szavazta meg az egészségügyi reformot. Két célkitűzéssel jellemezhető a törvény: egyrészt az egészségügyi ellátásra jogosultak köre terjedjen ki Amerika minden állampolgárára, másodsorban az egészségügy költségei csökkenjenek. Hogy erre miért volt szükség? A 314.000.000 lakosú Egyesült Államokban körülbelül 40-50 millió embert nem fedett le a törvény elfogadásának pillanatában az egészségbiztosítási rendszer. 2014-re 35 millió ember kapott egyéni, kötelező és ugyanakkor olcsó egészségbiztosítást. Mi több, a korábbi gyakorlat ellenére a magas kockázatú biztosítottakat sem utasíthatták el a biztosítátok. 

Jobb nem belegondolni, vajon mi történik, ha a most beiktatásra kerülő elnöknek és a republikánus oldalnak valóban sikerül eltörölni a törvényt. Nagy valószínűséggel ismét több tízmillióan maradnak egészségügyi ellátás nélkül, ha sem a biztosítók, sem pedig az állam nem támogatja majd a rászorulók egészségügyi ellátását. Lévén az ország lakosságának nyolc százaléka érintett a kérdésben, elképzelhetetlen belpolitikai és társadalmi következményekkel járna, ha a kormány visszalépne az időben és valóban megszüntetné az egészségügy reform vívmányait. 

1916. február 5., Zürich. Az emigrációban élő, müncheni származású Hugo Ball a Spiegelgasse 1. szám alatt megnyitotta a Cabaret Voltaire kapuit. Az alig ötven férőhelyes kabaré színpadán zenés-táncos műsorokat, előadásokat látogathatott az értő közönség. A helynek különös "ízt adott" a tény, hogy alig néhány háznyira volt az emigrációban élő Lenin lakásától. A már a nyitást követően, nagy népszerűségnek örvendő helyen gyűltek össze a háború kegyetlenségét és értelmetlenségét ellenző művészek. Úgy vélték az egyetemes művészetnek is tükröznie kell a mechanikus gyilkolás és pusztítás elítélését. A civilizáció hiánya, a megbomló társadalmi rend és a felborult értékrend ki kell, hogy tágítsák az addig megszokott formanyelv határait avagy le kell bontani a megszokott korlátokat, fel kell rúgni az érvényben lévő szabályokat. Egyes beszámolók szerint Hugo Ball és Richard Hülsenbeck, míg Hans Arp szerint Tristan Tzara használta először a dada kifejezést. Hogy a valós forrás ki lehet? Titok fedi. Egy biztos, a világ értelmetlenségét hűen tükröző kifejezés lett az általuk alapított művészeti mozgalom leírása.

Ugyanez év májusában megjelentették programadó folyóiratukat, a Cabaret Voltaire-t, amelyben Ball úgy fogalmaz:  „Az itt összegyűlt művészek elkövetkezendő célja egy nemzetközi szemle közreadása. A szemle Zürichben fog megjelenni, és a DADA (Dada) Dada Dada Dada Dada címet fogja viselni.”

Habár  a zürichi dadaisták az első világháború vége felé szétszéledtek, a mozgalom és annak hatása a mai napig érezhető a különböző művészeti ágak alkotásaiban.

Nem véletlen, hogy a formabontó színházi nyelvéről ismert Balázs Zoltán legújabb rendezése a Dada Cabaret, Matei Vișniec azonos című darabjának átdolgozott változata. Ahogy a dadaisták zenei hatású hangversei, hangzavarba torkolló szimultán versei vagy lármazenei produkció hű tükröt mutatnak a háborús Európának, úgy a Maladype Színház produkciója is tű pontos és húsba vájó reflexió a XXI. század agresszív világának. 

Érzelmi hullámvasút, széteső-, majd újra összeérő szálak kavalkádja, struktúrába rendezett bolondéria öt kiváló színész interpretációjában. A rendező magas elvárást támaszt a nézővel szemben, hisz az előadás két órája alatt egy pillanatra nem engedi el a figyelmet. Hatalmas tudásanyag és feszes tempó, nincs egy pillanatnyi pihenő. Nézőként az volt az érzésem: egy vaskos lexikon kellene, hogy követni tudjam a rengeteg impulzust, információt, melynek feldolgozására akkor és ott képtelen vagyok.

Azóta is foglakoztat az előadás, így aki velem együtt úgy érzi: kész elmerülni az elsőre logikátlannak tűnő őrületbe, alámerülni a gúny és az önirónia világába, annak január 10-én az Átrium Filmszínházban a helye. 

A kihívást elfogadom. 

Orbán Viktor a politikai palettán való megjelenés pillanatától vitathatatlanul egy jelenség. Nagy Imre újratemetésén elhangzott beszéde, a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legimpulzívabb szónoklata. Az azóta történelmi pillanattá lett momentum óta tudjuk: Orbán kevesekhez foghatóan tudja és érti a kisember nyelvét. Útolérhetetlenül beszéli a "balga nép" dialektusát. Legnagyobb ellenségképe nem véletlenül Gyurcsány Ferenc, hisz a honi politikai elitben ő az egyetlen, aki Orbánon kívül bírja ezt a képességet. A két politikus szájkaratéja a legnagyobb görög rétorok versenyét juttatja eszünkbe: vajon ki tud nagyobb cirkuszt adni a népnek. 

Bizonyíthatóan Orbán, hiszen nemcsak az egyszerű ember, hanem az országot vezetők nyelvén is kifogástalanul fogalmaz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a mögötte álló pártban lévő példaértékű fegyelem. A mára múlt idővé lett bal-liberális oldal és a konzervatív Fidesz között csekély a különbség. Mind két politikai erő a maga gesztenyéjét sütögeti, az országban zajló folyamatok másodlagosak a saját egzisztencia építése mögött. A két párt közti kiegyezés, ma már nemcsak nyílt titok, hanem deklarált tény. A választókat hülyének nézni nem elítélendő, hanem kötelező feladat. A Fidesz ellentétben az előző kormánnyal mégis képes Orbán háta mögött felsorakozva bebizonyítani: a látszat ebben az esetben mégiscsak csal. Magyarország az egyetlen hely a világban, ahol mégis kolbászból van a kerítés. 

A rezsicsökkentéstől a stadionépítésekig képes mindent, oly egyszerűen megmagyarázni, hogy az átlag választópolgár pánik helyett bizodalmat érez és száz százalékig hisz abban, hogy míg Orbán a miniszterelnök, semmi baj nem érheti. 

Amennyiben egyetértünk a téma felvetőjével, mely szerint Orbán ma már Szent István imázsát viseli, úgy ki kell emelnünk első királyunk néhány kevésbé hízelgő jellemvonását. Az ország megmentéséért cserébe megelőlegezte a churchilli gondolatmenetet: "Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!" 

Mind István, mind Orbán esetében persze jogos a kérdés: Magyarország - egyelőre - működik, de vajon milyen áron? A következő és az azt követő generáció milyen gazdasági, morális vagy éppen szociális árat kell, hogy fizessen a "szeretett vezér'" sikeréért vagy azért, hogy Magyarország független, szuverén országként a térképen maradhasson? 

Orbán hatalmának legnagyobb biztosítéka az ösztöne: külpolitikai kérdésekben van bátorsága a vízióira hagyatkozni. Napirend megállapító tud és akar lenni.  Hétről hétre újabb és újabb kommunikációs gumicsontot vet Európa lába elé, ami biztosítja a magyar rózsaszín szemüveg állandó meglétét avagy az átlag választópolgár meggyőződése, hogy már nem csupán disznó-, hanem mangalica kolbászból van a kerítés. 

A neutralitás jegyében pedig jelezném, aki még hisz a demokráciában járjon kommunikációs tanfolyamra OV-hoz. 

 Az év utolsó napja az elszámolások, az önmagunkkal való diskurzus ideje. Számot vetünk terveinkkel, megvalósult avagy meg nem valósult álmainkkal. Mi magunk vagyunk, önmagunk legkritikusabb beszélgetőpartnerei.  2015. decemberének utolsó napján megfogadtam, hogy újra klaviatúrát ragadok...talán ha az utolsó órán elkezdem, még nem törtem meg az önmagamnak tett ígéretem. 

„Ez nem béke, csak 20 évre szóló fegyverszünet” – mondta páratlan éleslátással Foch marsall, amikor értesült a versailles-i békeszerződés aláírásáról. Hetven évvel a második világháború után, 2016. december 31-én a híreket böngészve azon gondolkodom: tényleg megtörténhet-e? Újra és újra kivívja maga ellen a Sorsot az emberiség? Vajon miért nem tudunk békében egymás mellett élni? Miért igényeljük a vért, az erőszakot, a háborút? 

Milyen világot élünk, ahol az év utolsó napján homokzsákok és teherautók között búcsúztatjuk az óévet, mert a rend őrei így tudják megvédeni a mulatni vágyókat? Úgy gondoltam én sosem fogom megismerni a félelmet. Hogy én már egy olyan kor gyermeke vagyok, aki tanult a hibáiból és nem engedi, hogy a múlt önmagát ismételje. Milyen naív voltam...

Nem is kell olyan messzire menni. Csak a szomszéd kertig, ahol reggel óta pukkannak a petárdák. Sok ezer kis fegyverropogással búcsúztatjuk az óévet. Olybá tűnik, hogy az emberiség nem boldog egy közös ellenség kép nélkül.  Képtelen megélni a pillanat varázsát. A carpe diem ma már nem több, mint egy trendi frázis, ál-értelmiségiek jelszava. A mögöttes tartalom azonban itt is rohad. Mindegy, hogy az elsőbbséget nem adom meg, mert azt én járgányom menőbb vagy teherautóval a tömegbe hajtok. A hit és az erő, ami mozgat egy tőről fakad, úgy hívják: agresszió. Egy elv, egy elgondolás, egy idea mentén városokat rombolunk le, ártatlan gyermekeket ölünk meg, családokat szakítunk szét, országokat teszünk nincstelenné. Ezek vagyunk mi emberek. Így kívánunk mi egymásnak  boldog új évet.

 "Már itt a bűn, csak rajta a lepel:
Valódi arcát a tett tárja fel." (Shakespeare,1604)