Felfoghatatlan és érthetetlen a pénteki, veronai buszbaleset. 

Amit a média és a politika kreál a tragédia körül visszataszító és vérlázító. Van egy külügyminiszter, aki a kormány küldötteivel felváltva óránként nyilatkozik a semmiről. Nincsen pontos lista arról: kik a sérültek és hunytak el a balesetben. Ellenben mindenütt hangsúlyozzák a megszólalók, hogy majd a kormány fizeti a családok költségeit. Kit érdekel ez ember? Vártad már haza úgy a szüleid vagy gyermeked, hogy az sosem tért haza? Kaptál már telefonhívást a rendőrségtől, hogy balesetet szenvedett valaki, akit nagyon szeretsz? Riadtál mások hívására, hogy nem Franciaországból jön haza a gyereked, mert hajnalban olvastam egy balesetről a neten? Ezeknek az embereknek nem politikai frázisok kellenek, hanem valós segítségnyújtás. Nem könnyes sajtótájékoztató, hanem a bizonyosság, hogy él a szerettük. 

Az újságíró kollégák szenzációhajhászása az érem másik oldala. Hátha akad egy mobillal rögzített videó a balesetről, hátha eggyel több túlélőt tudok megszólaltatni, mint a másik. Eggyel több véres, szívszorító fotót lőjek el, mint a kollégám. Biztos bennem van a hiba, de ha látok egy égő buszt, ami körül pánik van, akkor nem videózok, hanem rohanok és igyekszem segíteni. Ha meg már ennyire érzéketlen vagyok, akkor a médiának legyen esze és ne fizessen ezekért a vércse videókért. Nem nemzeti gyásznapot kell hirdetni és műsorokat kivenni a programstruktúrából, hanem azt mondani: ha már elmarad egy adás, akkor lássuk csak: a költségvetése x millió forint, átutaljuk a rászorulóknak. Nem a közösségi média feladata tolmácsot, pszichológust találni, konzulátusi számokat megosztani. Erre kell használni a média erejét. Ruhát, cipőt, ételt vinni a túlélő gyerekeknek és tűzön- vízen át kijuttatni a szüleiket, mert félnek, sokkos állapotban vannak és egy felfoghatatlan tragédia túlélői. Ha pedig igazán újságíróként akarunk viselkedni tegyünk fel valós kérdéseket: hogy lehet, hogy tízen év feletti buszokkal indulnak több ezer kilométeres utakra diákok? Mert olcsóbb? Valaki ellenőrzi ilyenkor, hogy a buszok valóban átestek-e műszaki ellenőrzésen? Jó-e a gumi? Vagy mi a helyzet azzal a kérdéssel, hogy ha valóban 30 kilométeren át villogott egy teherautó sofőr, hogy valami nem stimmel a busszal, akkor azt hogy hagyhatja figyelmen kívül egy 54 fős csoportot szállító buszvezető? Ki alkalmazta őt? Tapasztalt és felelősség teljes között nagy a különbség. Van szabály arra nézve, hogy a kísérő tanároknak van-e joga ellenőrizni a sofőrök munkáját? Egyáltalán hogy lehet gyerekeket tíz évnél idősebb buszokkal külföldre utaztatni? Ezekre a kérdésekre hol vannak a válaszok, kedves kollégák?

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ebben az országban miért ül mindig mindenki fordítva a lovon. Miért nem azzal foglalkozunk, ami igazán fontos. Miért maradunk a felszínen és nem nézünk a dolgok mélyére? Miért sötétítjük el a Facebook profilképünket, ahelyett hogy a szoba csendjében gyertyát gyújtanánk azokért, akik elhunytak egy értelmetlen balesetben. Miért nem azt kérdezzük: tudunk-e valamit segíteni a családoknak, akik érintettek ebben a tragédiában. Vagy szimplán csak mondjunk annyit -őszintén és szívből-: nyugodjatok békében - ismeretlenül is!