Az elmúlt napok valahogy mindig az emberségre tartottak tükröt. Elgondolkodtató tapasztalatok sora. Újra és újra az fogalmazódik meg: néha olyan kevesen múlik... egy gesztusom, egy mosolyon vagy egy cselekedeten. Vajon miért fosztjuk meg magunkat a jótól? Miért a gonoszságot, lekezelő hangnemet választjuk? 

Mindegy, hogy étterem, ruhaüzlet, bank, kórház vagy edzőterem. A szolgáltatók nagyobbik hányada úgy érzi: nyűg, amit csinál. A fizetést szorosan a munka elvégzéséért kapja. Azt az ici-pici pluszt, amit ő maga is elvár a másik oldalon ülve, ritkán adja meg. Vajon miért felejtjük el, hogy amit mi magunk számon kérünk azt nekünk magunknak is meg kell adni?

Ezer millió papír előtt ülök a bankban. A kérés, amit az ügyintézőmnek teljesítenie kell hosszú, bonyolult és nem hétköznapi igény. Rendelületlen nyugalommal és mosollyal teszi a dolgát. Amikor szabadkozni kezdek, hogy mennyi mindent zúdítottam a nyakába, Ő őszintén tudja azt felelni: semmi baj, ezért vagyok itt. Nem az én bankom nyújtja a legjobb szolgáltatást. Sőt... Nem az én bankom adja a legjobb konstrukciókat. Egy biztos, a fiókvezető és csapata minden pénzt megér: mert empatikusak, udvariasak és sosem az a hozzáállás, hogy miért ne tudnának megoldani valamit.

Lízing cég: az én befizetésem egy másik ember számlájára könyvelték. Már az eset is elgondolkoztató: ez hogyan lehetséges. Nyilván panasszal élek. Persze nem válaszolnak, majd amikor válaszolnak is az derül ki: csakis én lehetek a hibás. A fenti bankvezető oldja meg a kérdést. A részletekbe nem avat be, de azt mondja kettőből/kettő ügyfélnek kellett segítenie a lízing cég kapcsán. Őt sem kímélték, vele is lekezelőek, bunkók voltak. Kompromisszumról szó sem volt. 

Belvárosi ruhaüzlet. Sok ruhával megpakolva érkezek a pénztárhoz. Az egyik, a cipzár mellett sérült. Mutatom az eladónak. Az mondja ugyanebből a méretből nincs másik. Nem baj, elviszem. Csak az a kérdésem: a garancia akkor is érvényes, ha én ezt a picit szakadást otthon megvarrom? Meg sem hallja, amint mondok: hát nem érti, hogy nem adok engedményt, mert elszakadt. Értetlenül állok: ki kért árengedményt? Nem is ezt kérdeztem... Ja, mások mindig azt kérdezik. Az szuper, de én nem. Hogy akkor mit is kérdezett? Ezen a ponton lefagytam. Azon gondolkoztam, hogy vajon melyikünk készülékében van a hiba? Tényleg ennyire nem érdekel minket: mit is mond a másik? ÉS ez vajon csak engem zavar?

Kávézó. Szintén belváros. Fizetnék! Persze, mindjárt hozom a számlát. Tíz perc múlva semmi. Fizetnék, már kértem a számlát. Miért olyan sietős? Mert 10 perce várok. Újabb tíz perc. Semmi. Odamegyek a pulthoz, nagy kelletlenül ad egy blokkot. Az ár tartalmazza a szervízdíjat. Jelzem: ezt a tételt indokolatlannak tartom 20 perc várakozás után. Hát pedig az kell ki kell fizetni. Miért is? Pultnál rendeltem. Magam vittem ki a kávém, mert épp nem tudom merre járkált a kolléga, ezért nem tudta kihozni a rendelést. A számlát nem hozta. Kifizetem a szervíz díjat, ha visszaadja. Lévén én magam vagyok a vásárló és a kiszolgáló személyzet. Ha kötözködök, hívja a biztonságit. Kifizetem a kávét, szervízdíjjal, mert belefáradok. Nem érti. Vagy nem akarja érteni.

Persze sorolhatnám tovább a példákat. Nyilván minden harmadik rossz élményre jutna egy jó is. Az alapvetés azonban nem változik. Miért nem tudjuk a bankos lányhoz hasonlóan kedélyesen, kedvesen kezelni a helyzetet? Miért ragaszkodunk a játszmákhoz? Miért akarunk minden áron keresztbe tenni a másiknak? Miért nem jut eszünkbe, ha én mosolygok és ő visszamosolyog az én napom lesz jobb. Saját magamnak keserítem meg a perceket, ha mással flegmán, lekezelően bánok, hisz ő is hasonlóan reagál rám. Vagy ez csak nekem egyértelmű? És ez csak engem zavar? Titeket nem?