Az Osonó Színházműhely budapesti vendégjátéka csodás utazásra invitálta a nézőket. Ahogy a társulat neve is üzeni, nem más a céljuk mint meghallgatni, megtapasztalni  a másik álmait, örömeit, bánatát és az így nyert személyes történeteket színházi elődadásként - mintegy tükröt tartva- megmutatni a közönségnek. 

A független, alternatív színházi kezdeményezés voltaképpen egy alkotóműhely. Az előadásokon túl műhelyfoglalkozásokat és képzéseket szerveznek mind fiatalok-, mind felnőttek számára. Elgondolásuk sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a harminc hazai - ez esetben román- illetve nemzetközi díj vagy a számos turné Kelettől Nyugatig. 

Az "Ismeretlen barátok társaság, avagy Piknik egy japán szőnyegen" egy kísérlet. Erdélyi magyar, román illetve vegyes családokban felnövő diákok élményeit, félelmeit, reményeit gyúrja szövegkönyvvé majd előadássá. Egy állandóan mozgó fénykép, amely a csíkszeredai fiatalok történetén keresztül vall a mindennapjaikról.  Kriszta, a vegyes házasságban született lány bártor lépésre szánja el magát és egy buliba invitálja magyar és román barátait. A generációs sérelmek, konfliktusok elmossák a találkozás apropóját azaz a főhős 18. születésnapját. Kriszta bárhogy igyekszik, a konszenzusnak szánt japán kultúra sem képes elfedni az ellentéteket. A rövid monológok szívszorítóan mutatnak rá a tényre: ezek a tinédzserek örömmel nyitnának a másik felé, de a neveltetés, az örökölt ellentét - néhol gyűlölet- és félelem megakadályozza a barátságok kialakítását. Az egymás nem értése legyen szó nyelvi vagy kulturális különbségekről, nem vagy csak nehezen áthidalhatóak. A rendező és társulatvezető Fazakas Misi úgy alkotta meg az előadást, hogy a közönség a játék első pillanatától részese a szülinapi bulinak. Akarva, akaratlanul állást foglal. A konfliktus feloldása pedig egy vezetett beszélgetésen belül történik. 

Míg a nézők között is akadt olyan, aki úgy gondolja: az erdélyi magyarok és románok közötti szakadék áthidalhatatlan; örömmel hallottam hogy a játszó diákok nem így vélekednek. Szerintük a pontatlan és elnagyolt történelemoktatás legnagyobb vívmánya, hogy az ő generációjuk esélyt kap a közeledésre. Már értékként, plusz tudásként tudnak tekinteni a másik nyelvére, kultúrájára és barátként tudnak nyitni egymás felé.

Sok Osonó Színházműhely, még több Fazakas Misire és megszámlálhatatlanul sok fiatalra lenne szükség. Ők azok, akik képesek tettekkel is bizonyítani: a gyűlölet és a nem tudásból fakadó ellentétek igenis feloldhatóak. Az 'Ismeretlen barátok társaságához" hasonló előadások gyógyszerként, hídként szolgálnak, hogy ne csak nézzük, hanem lássuk is egymást. Ne elbeszéljünk egymás mellett, hanem megbeszéljük a problémákat. Ne prejudikáljunk, hanem nyitott szívvel forduljunk a másik felé. A békés egymással élésre törekedjünk, ne pedig a másik eltűrésére, megtűrésére. Jó lenne, ha a színház, a kultúra nemcsak egy pillanatnyi lenyomatot jelentene a mindennapjainkban, hanem értékteremtő lenne; képes lenne ilyen fontos és égető kérdésekben véleményt formálni, és a keserű múltat édesebb jövővé változtatni. 

Szereplők: Mucha Oszkár, Briana Macovei, Pászka Gáspár, Valentin C. Daniel, Babos Anna, Bianca Molnár/ Iancu Constantin David, Elek Ágota

Projekt-tanácsadó:Nina Tintar

Rendező:Fazakas Misi

Bruno Schulz 1892-ben született a mai, ukrajnai Drohobicsban. Az asszimilálódott, lengyelül beszélő zsidó család nem tudott gyökeret ereszteni, ezért az állandó költözés miatt folyamatosan meg kellett szakítania tanulmányait a rajzban különösen tehetségesnek bizonyuló Schulznak. Végül 1917-ben szerzett diplomát – egy rövid, építész mérnöki próbálkozás után-. A világháborút követően szülővárosában helyezkedett el rajztanárként. Habár hivatását cseppet sem szerette, lelkiismerete nem engedte, hogy félmunkát végezzen. A kötelesség szabta keretek elől az írásba menekült. Művei sajátos stílusára nagy hatással volt a tény, hogy Drohobics 1792 és a 1945 között az Osztrák- Magyar Monarchia (Galícia tartomány)-, Lengyelország-, majd a Nyugat – Ukrán Népköztársaság-, a megszállását követően pedig a az Ukrán SZSZK-hoz tartozott. A második világháború során egy Gestapo-tiszt golyója végzett vele szülővárosának egyik utcáján.

 A bálványimádók könyve címmel grafikai albumot adott ki, majd ezt követően publikálta a Fahajas Boltokat. Schulz novellái az összeomlás előtt álló Osztrák- Magyar Monarchia végnapjaiban játszódnak. A kötet olvasása közben az az ember érzése: egy hatalmas épület ablakain, ajtajain belesve a fantázia és a lengyel kisváros mindennapjainak világába ér. A lüktető, színes írások sora metaforák és hasonlatok színes egyvelege. Schulz víziói nemcsak szövegben, hanem a saját maga rajzolta grafikákon elevenednek meg. A sivárság, a nincstelenség, a boldog gyermekkor és a múlt üvegen át való szemlélése jellemzi novelláit. Habár a szürreálisnak ható szövegcsokor minden darabja külön egységet alkot; az írások között az Apa figurája illetve a család mégis összetartó elemként jelenik meg.

Ezt a furcsa, kafkai világot idézi meg Balázs Zoltán rendezése, amelyet legutóbb a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén láthatott a nagyközönség. A kilencfős csapat másfél hónap alatt ismerkedett meg a rendezőre oly jellemző színházi nyelvvel és a más színházi alkotókhoz nem hasonlítható játékával.

A tér ezúttal üres. Néhány búzazsák töri meg az egyhangúságot, amely egyszerre díszlet, kellék és helyenként a jelmez illetve a játszótárs is. A szövegfüzérben megbújó láncot illetve a játék keretét ezek a búzaszemek szimbolizálják. Aki ismeri Schulz novelláit felismeri az egyes írásokat. Aki olvasási élmény nélkül választja ezt az előadást egy non-verbális színházi játék közepébe csöppen. Az értelmezés legfőbb támasza a kiváló dramaturgia érzékkel egymás mellé állított zenék sora. A testbeszédre fókuszáló történetmesélés sodorja magával a nézőt. Szinte érzi az orrában a nyári fű-, és a szántó illatát; a vásári forgatagot; a kisváros nyüzsgő mindennapjait; a melegen sütő augusztusi nap perzselését; a megelevenedő karakterek fejlődését, a figurák egymáshoz való viszonyulását. A keserédes asszociációs sor minden jelenete egy menetelő lépés a galícia zsidóság drámája felé. A szűkülő élettér, a közösség és egyén tragédiája, a fizikai szabadság hiánya mind ott lebeg a ki nem mondott szavak mögött. Az elszigeteltségbe taszított test -- melynek a túlélés kulcsát a belső szabadság jelenti-- az előadás végén a fénybe olvad. Nem meglepő, hogy az előadás végén a tapsot megelőzi a döbbent, mellbevágó és még a látottak hatása alatt tartó csend. Ehhez persze kell a kiváló, végzős osztály is, aki hatalmas fegyelemmel, alázattal és tisztelettel teljesíti a tőle elvártakat.

Hosszú évek után az Augusztus az első olyan marosvásárhelyi vizsgaelőadás, amely nemzetközi turnéra indul: a nyár folyamán bemutatkozik a prágai Zlomvaz Fesztiválon, a pozsonyi Istropolitana Fesztiválon,  a nagyszebeni FITS Fesztiválon; majd június 28-án  visszatér Magyarországra a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján találkozhat a közönség ezzel a remekbe szabott előadással. 

Vajon Karinthy örök érvényűnek gondolt poénjai mennyire tudják megfogni a mai tinédzsereket? Lehet úgy modernizálni egy száz éves karcolatfüzért, hogy az lekösse a rohanó világhoz szokott fiatalokat? Érdemes, lehet és kell-e frissíteni az eredeti poénokon? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal indultam el megnézni a Karinthy Színház legutóbbi premierjét.

A válasz pedig magától értetődő és határozott igen minden, magamnak feltett kérdésre. Simon Kornél roppant leleményesen nyúlt hozzá a darabhoz. Deres Péter dramaturggal kiváló arányérzékkel frissítette fel a mindenki által ismert karcolatok sorát. A klasszikus, Karinthyra oly jellemző poentírozás apró finomságokkal friss, huszonegyedik századi köntöst kapott. Máthé Zsolt dalszövegei pedig kiválóan illeszkednek a prózai részekhez. A magyarázatként szolgáló intermezzók teszik teljessé a megértést. A prózai egységet Nyitrai László muzsikája egészíti ki. Habár a dallamok frissek és maiak, sajnos nem fülbemászóak. Az este végén egyetlen dallamot sem tudok dúdolni hazafelé. Pedig a zenekar, Fekete Mari vezetésével kiválóan szól az egyébként kicsi és rossz akusztikájú térben. 

Simon Kornél nemcsak alkotótársakat, hanem színészeket is kiválóan válogat. A szereposztásban az ismert arcokon kívül felbukkanak olyan színészek is, akit egyéb színházak előszeretettel foglalkoztatnak az ensemble-ban. Ezek a fiatalok alázatosan, pontos munkával honorálják a kapott lehetőséget. Ritkaság számba menően szépen beszélve, jól artikulálva és fegyelmezett játékkal bizonyítják: megértek a szóló szerepekre. Minden fiúnak átlagon felül jó hangi adottságai vannak, ének- és technikai tudásuk sok főszerephez szokott pályatársukat veri kenterbe. Fila Balázs tehetsége és tudása nem meglepő a színházban járó közönségnek. A fiatal színész minden karakterben otthonosan mozog. Elegáns és visszafogott játékával a legkisebb szerepből képes főszerepet varázsolni. Az előadás másik meglepetése Szűcs Péter Pál, aki Simon Kornél rendezésében végre megmutatja milyen sokszínű és érzékeny színész. Baronits Gábort is érdemes kiemelni. A sorozat színészként elkönyvelt fiatal művész újfent él a lehetőséggel és bebizonyítja: jóval több, mint egy sármos arc. Nagyon jó arányérzékkel egyensúlyoz az előadás egyik legmeglepőbb és legnehezebb jelenetében. Menczel Andrea és Kuna Kata szerepe talán a legtalányosabb, hisz a Tanár úr kérem fukarkodik a női karakterekkel. Simon Kornél ennek ellenére nemcsak megtalálja a két lány helyét az előadásban, hanem olyan villanásokra ad lehetőséget: a nézők egészen biztos megjegyzik a két fiatal színésznő nevét. 

A kicsik és nagyok által is ismert írásokat kiváló érzékkel gyúrta egésszé a darab rendezője. A karcolatfüzér egy pillanatra sem engedi el a nézők figyelmét, korosztálytól függetlenül csal mosolyt a nézők arcára. Nagyon jó ritmusú, igényes szórakozást nyújtó előadásra vált jegyet, aki a Tanúr úr kéremet választja. 

Sandro Miller Malkovich, Malkovich, Malkovich - Tisztelet a kamera mestereinek című kiállítása a napokban nyílt meg a Műcsarnokban. 

 A Budapest FotóFesztivál rendezvényei hozzák el a tavaszt a főváros kiállító termeiben. A 2017-ben életre hívott rendezvénysorozat egy két hónapot átívelő kiállítássorozat keretében mutatja be magyar és nemzetközi fotográfia friss termését. Az eseménysorozat nyitó rendezvénye Sandro Miller egyedülálló tisztelgése a művészet nagyjai előtt. Millert Irving Penn képei inspirálták, 16 évesen döntött úgy: maga is fotózni fog. Az alapokat autodidakta módon sajátította el. Rendkívüli tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy alig tíz év alatt a világ egyik legkeresettebb reklámfotósa lett. John Malkovich-hoz fűződő kapcsolata a kilencvenes évek óra tart, egy színházi fotósorozat kapcsán találkoztak. Nem véletlen, hogy Miller ötletével a "gumiarcú" színészt kereste meg, aki azonnal igent mondott a rendkívüli kihívásra. 

Az elkészült, 35 képet látva igazi össz-művészeti élményt kapunk. A színház varázsa, a film mélysége és az objektív biztosította örök lét csodálatos találkozása ez a nem mindennapi kiállítás. Minden egyes alkotás tükrözi a jelmez, a smink, a világítás művészi komplexitását. John Malkovich az átváltozást megelőzően behatóan tanulmányozta az eredeti fotókat éppúgy, mint a karaktereket magukat. Az lenceculture.com egyik cikkében azt nyilatkozta: "Újságíró családból jöttem, ahol mindenki azt ismételte: a kamera sosem hazudik. Megkaptam a lehetőséget, hogy magam is felfedezzem az állítás igazságát". 

Malkovich zsenialitása nem csupán karakter megformáló képességében rejlik. Míg tökéletesen átadja önmagát  Albert Einstein, Che Guevara, John Lennon, Marilyn Monroe vagy Andy Warhol alakjának, ugyanakkor újrafogalmazza, a saját képére formálja azokat. Tehetsége úgy tud előtérbe tolakodni, hogy mindeközben diszkréten meghúzódik, kalapot emel Miller tehetsége, képi nyelvezete előtt. 

A kiállítás megnyitóján Miller úgy fogalmazott: "az álmaink bármikor valóra válhatnak, ha van bennünk szenvedély, kitartás és keményen dolgozunk rajtuk. A most bemutatásra kerülő projekt ezt hivatott bizonyítani." Miller és Malkovich álma nem csupán valóra vált. A sorozat által bepillanthatunk egy zseniális művész és múzsája intim alkotói pillanatában, amely valóban igazi tiszteletadás az amerikai fotóművészet nagyjai előtt. 

A kiállítás május 13-ig látogatható exkluzív tárlatvezetések keretében is. 

Gleason-Nagy Natália harmadik éve él és rendez az amerikai fővárosban. Mára elismert tagja a washingtoni színházi életnek. Legújabb rendezését február tizenharmadikán mutatták be a „Women Voices Theater Festival” eseményeként, az „International Women’s Voices Day” keretében a silverspringi Forum Theater-ben.

A 2015-ben életre hívott fesztivál célja, hogy megismertesse a jelenkori, női drámaírókat az amerikai közönséggel. Az első évben több, mint ötven helyszínen, 52 ősbemutatót láthattak az érdeklődők. Az eseménysorozat célja, ahogy 2015-ben úgy idén is, hogy a női alkotók méltóképpen és növekvő arányban képviseltessék magukat a kulturális életben. 2018-ban nemcsak ősbemutatókra koncentráltak a szervezők. Így ismerhette meg Bécs után – először angol nyelven- Julya Rabinowich osztrák drámaíró Auftauchen című művét a washingtoni Austrian Cultural Forum támogatásával a helyi közönség.

A rendező, a tőle megszokott érzékenységgel nyúlt az egyébként napjainkban igen aktuális történethez. A monológ visszhang szerűen meséli el három, a társadalom számára láthatatlannak tűnő ember drámáját. A menedékkérő anya, a vérbosszú elől menekülő fiú és az emberrablás áldozatoként túlélni próbáló fiatal nő egymás szájába adják a szavakat, így mesélve el történetüket. Az írás párhuzamot von a személyes dráma és a társadalmi trendek között.

Az egymást leigázó, a másikat emberi méltóságától megfosztó agresszorok a mindennapjaink része. A menekültválság, a vérbosszú és az emberrablás minden pillanatban visszaköszön az internetes hírportálokon. Nemcsak akkor zárulnak be mögöttünk a rácsok, ha valaki bebörtönöz. Mi magunk is lakat alá vonhatjuk önmagunkat. A szabadság pedig nem helyhez kötött. Az elménkben születik. A magány, az élni akarás, a remény és az elszigeteltség drámája ez. Egy olyan képzeletbeli térben játszódik, ahol minden magára maradt ember úgy érzi: valóban egyedül van, holott a magányosok bolygója a legnépesebb a földön.

Gleason-Nagy Natália rendezése ötvözi a művészet szentháromságát: a szó, a zene és mozgás kultúrákat és földrészeket áthidaló eszközrendszerét. Színészei eszköztelenül, puszta jelenlétükkel visznek magukkal börtönükbe. A közönség maga is a dráma részesévé válik. A társas magány érzését fokozzák az előadás néma szereplői, hisz Gleason-Nagy Natália rendezése ebben az esetben is feszíti a kereteket és habár felolvasó színházra invitálja nézőit, de egy komplex színházi élményt nyújt közönségének.

Az amerikai közegben színpadra állított előadás minden ízében tökéletes. Habár a rendezőnek nincs saját társulata, az előadásait rendszeresen látogató közönség ismerősként üdvözölheti színészeit. Az amerikai színházi közegtől eltérően Natália minden művésze kiváló beszédtechnikával, a helyi beszédmodortól markánsan eltérve, a mesterkéltségeket nélkülözve intonál. Aki járt már amerikai színházban, maga is tapasztalhatta: az európai színjátszáshoz szokott fülnek idegen és zavaró a helyenként kiabálásba forduló, művi és éneklő beszéd. A rendező nemcsak kiváló érzékkel választja ki kollégáit, érezhetően kiemelkedő a színész vezetésben. Szereplői egytől egyig kiválóan egyensúlyoznak egyéni tragédiájuk felett érzek kétségbeesésük, a túléléshez szükséges erő és a magát sajnáló fájdalmas, megértés és szeretet után sóvárgó énjük között.

Az előadás nagyszerűség egyszerűségében rejlik. Nincsenek kellékek. A hely szabta, egyébként kiváló tér a díszlet maga. A színészek kiválóan belakják a teret. Kézről- kézre „adják” a nézőt. Koncentrált játékuknak köszönhetően a néző egyetlen pillanatról sem marad le. Habár a szöveg nehezen értelmezhető és az echo jellegű szövegmondás miatt a történet lassan bontakozik ki, a kiváló rendezésnek köszönhetően a néző egyetlen pillanatra sem marad egyedül. A szükségszerű és beszédes csendeket a mozgás és a zene teszi gazdaggá, ezzel is segítve a megértést.

Gleason-Nagy Natália ismét bebizonyította, hogy egy jó színházi előadás esetén nincsenek határok. Legyen bármennyire európai egy történet, tehetséggel, kiváló színészekkel és kellő érzékenységgel a várt siker nem marad el.

Írta                              Julya Rabinowich

Angolra fordította       Karin Rosnizeck

Szereplők                     Lia Johnson

                                    Kevin E. Thorne II

                                    Rachel Manteuffel

                                    Ivan Zizek

                                    Dominique Gay

                                    Karen Elle

Mozgás                       Salvador Fawkes

Zene                            Tobias Huber

Rendező asszisztens   Bryanda Minix

Rendező                      Gleason- Nagy Natália

Az előadás támogatója a Forum Theater és az „Austrian Cultural Forum”; Az„Women Voices Theater Festival”illetve a  „International Women’s Voice Day” keretén belül jött lére.

Breathtaking story in the heart of Washington, at Anacostia Art Centers. 

Convenvergence Theaters new production is a heart to heart play about pure and true love.  The short story is “Lauren, a recent college grad, moves back in with her parents while she looks for a job. However the behavioral aggression of Noah, Lauren's adult brother with autism, is severely increasing. Lauren struggles between her desire to move away and the urgent need to help her family in a time of crisis.”

Olivia Hallers’s story helps the audience understand the depths and heights autism can brings in a family life. How long can an unqualified but loving person help on someone in needs? Does a mother resign from her child if she puts him in a special need boarding residential or she might save his life? How can a teenager - later a young adult - deal with the fact she has a brother whom she never had as a supporting sibling? Is the sister malicious if she can’t take part on Noahs attendance? Straight and hard questions what people usually try to avoid in their life.

Elena Velascos directing breaks with the tradition and bent on to get on the bottom of the story. We can clearly see the struggling of the mother, the disintegrating family. How Lauren torture herself if she loves or hates her brother. How her life messes up meeting to the first love and how she almost screws up her life.

There is no happy end and solution at the end, just the sureness pure love can move mountains.

 Cast: 

Fabiolla De Silva as Lauren

Taunya Ferguson as Lou

Anette Wasni as Sherry

David Walsh as Cal

Alexandre Oge as Gabriel

 Raven WIlkes as Amy

Productional Personnel

Playwright Olivi Haller

Director Elena Velasco

Costume Designer Madeline Belknap

Set Dedigner Convergence Collective

Sound Designer Convergence Collective

Movement for plays Eleba Velasco

Lighting Director Philip da Costa

Projections/ Media Designer Philip da Costa

Stage Manager Laura Schlastmeyer

Az Illúziók Háza megnyitotta kapuit a Mikszáth téren. Szélesre tárva, utat engedve a kíváncsi, gondolkodni vágyó, új impulzusokat kereső közönségnek. Jean Genet Balkonja nem ígér könnyű szórakozást, ugyanakkor izgalmas utazásra visz minket a látszat és a valóság közti vékony mezsgyén. Zsótér Sándor rendezése Ungár Júlia kiváló fordításában került a Maladype Színház repertoárjára. 

Néhány szót Genet-ről: a kortárs, francia drámairodalom egyik legmeghatározóbb alkotója, akinek művei az abszurditás eszközével kalauzolják olvasóit a mindennapos problémák labirintusában. A több szinten futó történetmesélés adja fel a talányt és nyújt megfejtést a jelenünkkel kapcsolatos kínzó kérdésekre. Nincs ez másként a Balkon esetében. Genet a valóság és a látszat közötti keskeny határon egyensúlyozva ránk, a nézőre bízza: vajon hőseink valóságosak vagy egyre más alakot öltve, vastagabb és vastagabb maszkba bújva manipulálnak bennünket? A keretet adó forradalom vajon valóságos? Bent zajlik a ház falai között vagy kint, a valóságban? A hatalom szereplőinek álcázott kliensek valóban becsapják a forradalmat és leverik azt vagy a forradalom veri le őket? Irma, a bordély tulajdonosa mozgatja a szálakat? Vagy Carmen? És mi a Rendőrfőnök szerepe? A Küldött alakja csupán egy katalizátor vagy valójában ő a bábjátékos? Genet végig ott lebegteti a kérdést: vajon a magunkra aggatott maszkjaink alatt mi magunk hova tűnünk? Milyen ideákat követünk? Mi magunk mivé válunk a szerepeink között? Hova röppen az élet mellettünk, míg mi magunk palástolásával vagyunk elfoglalva? Problémáink megoldhatóak, ahogy a forradalom leverhető vagy éppen maguk alá temetnek bennünket, belekövesedünk?

Ha Shakespeare örök érvényű gondolatából indulunk ki, mely szerint "színház az egész világ...", akkor Genet ezt az állítást fejti tovább drámájában. Az Illúziók Háza az ÉLET és a SZÍNHÁZ egyesülése. 

Az előadás egy jó értelemben vett intellektuális utazás vagy akár nevezhetnénk egy bonyolult játékelméleti feladvány megfejtésének is. 

Zsótér ezúttal is szokatlan színpadi megoldásokhoz nyúl, amiben kiváló útitárs Ambrus Mária díszlettervező és Benedek Mari jelmeztervező. A kis tér ellenére az Illúziók háza valóban testet ölt és mi nézők a dráma szereplőivel együtt merülünk el az erotomán mocsok bugyraiban a szobák sötét falai között. Mi magunk is szerepjátékossá válunk és az este folyamán egyre azon kapjuk meg magunkat: megkérdőjelezzük a szereplők állításait. Vajon a tézis vagy az antitézis az igaz? Zsótér remekül használja a teret, a díszlet látványos és funkcionális. Az előadás talán egyik legmegkapóbb pillanata a szünetről való visszatérés. Marina Abramović and Ulay egykori "Élő kapu a múzeumban" performanszát idézi fel a két főszereplő Chantal és Roger alakjába bújva. A két művész akkor azt nyilatkozta: "ha nincs művészet, nincs múzeum sem, tehát mi magunk vagyunk a kapuk a művészetre. Mielőtt belépsz már hozol egy ösztönös döntést, hisz valamerre fordulnod kell az áthaladáshoz, ezt neveztük mi imponderabilia-nak. A döntésed a művészet, a művészhez és a műalkotáshoz való viszonyulásod tükre." Az egész előadás mottója is lehetne ez a gondolat, hisz a rendezői szándék egyértelműen párhuzamot von a dráma mondanivalója és a színház misztikus, fájdalmas és rejtélyes világa között. Különös hangsúlyt fektetve a szerepjátszás anatómiájára. Ha akarom fel tudok oldódni a Színház világában és megszűnni a valóságban vagy éppen a Valóság, maga a Színház? A szereplők pedig ebben az esetben a mi illúzióink? Mind a dráma, mind a rendező végig nyitva hagyja számunkra a kérdést. Játszótársai pedig elsőrangú partnerek ebben.

Bevallom, mire -e sorok születnek, kétszer láttam az előadást. A második élmény a meghatározóbb, hisz addigra megtelt a színészek közti tér azzal a bizonyos, csak a Maladype-re jellemző dús energiával. Játékukban feloldódni ünnep. Tankó Erika és Szilágyi Ágota szenvedélyes kettőse remekül ellensúlyozza Balázs Zoltán néhol visszafogott, néhol impulzív játékát. A három szereplő állandó egyensúlyozása a két véglet között feszültségben tartja a nézőt. Tankó és Szilágyi alá- fölé rendeltségi viszonya állandó mozgásban van, ahogy harcuk is az imádott férfi figyelméért. A Rendőrfőnökért, akinek a forradalom életben tartása és/vagy leverése önmaga nagyságának fényében érdekes csupán. A feltétel nélküli rajongás, a személye előtti feltétlen tisztelet, hogy Őt magát is ideának tekintsék legfőbb hajtóereje. Tankó Erika Irma mellett, a forradalom angyalát Chantalt-, míg Balázs Zoltán Rogert alakítja. Mindkét színész finom érzékenységgel vált a két karakter között. Az utolsó két jelenetben: Roger érkezése az Illúziók házába illetve a Rendőrfőnök monológja az előadás másik nagy pillanata. A fájdalmába bebábozódott karakter vívódása újfent bebizonyítja: Balázs Zoltán nemcsak rendezőként tehetségesebb az átlagnál. 

Fila Balázs előadásról - előadásra több színt mutat magából. A Balkonban egy érett színész finom játékát látjuk. Ebben az előadásban talán ő a "legméltóbb" ellenfele Balázs Zoltán átütő színészi játékának. Márkus Sándor is kilép a komfortzónájából, lubickol az általa megformált karakterben. Megcsillantja a benne rejlő erőt.

Ahogy azt a Zsótér rendezésekben megszokhattuk a színészek több karaktert jelenítenek meg az este folyamán; tovább erősítve a kicsit sem rejtett üzenetet: ahogy a színész az egyik jelenetben kliens, majd a bordély alkalmazottja, úgy változunk mi magunk is vagy éppen változik a viszonyunk az élethez. Semmi sem az, aminek látszik. Hol fent, hol lent.   Ebben a kettősségben, végletek közti hánykolódásban az állandóságot Szilágyi Ágota Carmenje és Huszárik Kata Küldötte adja. Huszárik a Balkonban lélegzetelállító. A második részt egyértelműen uralja a jelenléte, Ő maga a bábmester. Rendkívül pontos játékkal teremt rendet a káoszban. Érti, érzi a drámát, így mint a Halál Angyala oszt megoldási javaslatokat, hogy végül távozása után hagyja romba dőlni a világot.    

A Balkon olyan estét ígér, melynek végén tükröt kapunk a kezünkbe: szembe kell néznünk önmagunkkal, meg kell találnunk a végső határainkat és újra kell definiálnunk önmagunk. Fel kell tennünk a gyötrő kérdést: kik vagyunk és mi végett vagyunk a világban?

ALKOTÓK
Rendező: Zsótér Sándor
Fordította: Ungár Júlia
Díszlettervező: Ambrus Mária
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Ungár Júlia
Asszisztens: Bartha Lóránd
Produkciós vezető: Balázs Katalin

JÁTSSZÁK

Irma / Chantal: Tankó Erika
A Rendőrfőnök / Roger: Balázs Zoltán
Carmen: Szilágyi Ágota
A Küldött: Huszárik Kata
A Hóhér / ARTHUR: Bödők Zsigmond
A Püspök: Fila Balázs
A Bíró: Márkus Sándor
A Tábornok: Pallag Márton

Bemutató időpontja: 2017 október 3., Maladype Színház.  

Emlékek tükre... a kiállítás, amely Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij orosz filmrendező, forgatókönyvírónak állít emléket avagy tükröt a Műcsarnokban. 

Tarkovszkij az egykori Szovjetunió területén látta meg a napvilágot 1932-ben. Szülei művészi vénájának köszönhetően zenét és festészetet tanult a gimnáziumban. A világháború idején menekülnie kellett családjával. Először az arab nyelvet tanulmányozta, majd a Bányászati Intézetbe került. Két évet töltött egy geológiai expedícióval  Szibériában, onnan visszatérve iratkozott be a Moszkvai Filmfőiskolára. Karrierje 1962-ben kezdődött az Iván gyermekkora című filmjével. A zajos nemzetközi sikerek után, 1974-ben kezdte el önéletrajzi filmje, a Tükör forgatását.

Az alkotása főhőse Alekszej azaz Tarkovszkij maga. A főszereplő nem látható, a film képei az ő emlékeit, álmait, életének fontosabb állomásait elevenítik fel. A magát halálos betegnek tartó Alekszej delírikus utazását dokumentumfilm- és híradórészletek egészítik ki. A forgatókönyv vázát az a több, mint 500 fotó adja, amelyet a Tarkovszkij család barátja, Lev Gornung készített a harmincas években. Ezeknek a páratlan és kézzel fogható emlékeknek köszönhető Tarkovszkij filmjének különös hangulata. A rendező, a Tükörben egyedülállóan képes összekapcsolni a saját életét, hitét, gondolatait az akkori orosz társadalmat és kultúrát feszegető kérdésekkel. 

Az Emlékek tükre című kiállítás nemcsak a Lev Gornung készített képeket gyűjti csokorba. Az álomszerű képek mintha egy kulcslyukon keresztül lopott pillanatot rögzítenének. Intim, családi pillanatokat tár elénk. Olyan érzést keltenek, mintha egy időhurokban kerülvén, jelen időben, mi magunk is részesei lennénk az elcsípett és meglesett momentumoknak. Ezt a rabul ejtő gyűjteményt egészítik ki a Tükör forgatásán készült pillanatfelvételek illetve standfotók, mintegy reflexióként válaszolnak a Tarkovszkij család mindennapjait megörökítő sorozatra. A kiállítás nagyszerűsége nemcsak a fotókban, önmagukban rejlik. Az archív felvételek és a filmkockák együtt egy új, harmadik műalkotást létrehozva vezetnek el bennünket mind a Tarkovszkij életmű-, mind a Tükör átfogóbb és mélyebb értéséhez, megértéséhez.

A kiállítás kurátora a rendező fia, Andrej A. Tarkovszkij, aki húsz éve foglalkozik édesapja hagyatékának feldolgozásával. A különös érzékenységgel válogatott gyűjtemény illetve az ahhoz kapcsolódó vetítések, rendezvények december tizedikéig várják látogatókat. 

Útkeresés... boldogságkeresés... önmegismerés... belső utazás. Vörösmarty Mihály 1830-ban íródott drámai költeményének, a Csongor és Tündének üzenete Balázs Zoltán és színészei tolmácsolásában immáron a pesti Bázison. A blog rendszeres olvasóinak néhány sor ismerősen cseng a gyulai előadás kapcsán. Úgy éreztem a második bemutató megérdemli, hogy a friss élményekkel bővüljön az írás. 

Az előadás maga is oly komplex, mint Vörösmarty drámája. Vajon mi végett vagyunk-e világon? Honnan s hova tartunk? Ki kísér utunkon? Útitársaink miért érkeznek életünkben és jelenlétük hogyan befolyásolja a létünket? Fejlődünk vagy egy helyben toporgunk? Hol kezdődik a férfi és hol ér véget a nő? Emberi kapcsolatainkban, szerelmeikben feloldódunk esetleg nemtelenné válunk? Szeretni és szeretve lenni...a tudatunk játéka vagy valós érzések manifesztálódása? A végtelenül egyszerű és letisztult rendezés Balázs Zoltán utóbbi munkái közül nemcsak a megvalósítás eszközrendszerében, hanem nyelvezetében, a pontos megfogalmazásban is kiemelkedik. 

Az új utakat rendületlenül kereső rendező ezúttal színháztörténelmet ír: Csongor és Tünde szerepét egy színésznőre, Szilágyi Ágotára osztja. A Maladype Színház művésznője előadásról előadásra több színt villant. Tehetsége, sokszínűsége és végtelen alázata a kettős karakter megformálásában ért a csúcsra. Roppant elegáns és finom jelezésekkel választja szét a két karaktert; jeleníti meg Tündét, akinek az előadás többi szereplője, mint egy álombéli kép jelenik meg. A fenti kérdések mindegyikére Tünde a saját álmaiban, lelkében keresi a választ. Csongor személye maga a feloldás. Az előadás utolsó jelenetében a közönség soraiból meginvitált férfi személyében ölt estéről- estére új testet ezzel is jelezve a válaszok sokszínűségének lehetőségét, a megteremtett idea változékonyságát. 

Balázs Zoltán két másik színésze: Tankó Erika és Bödök Zsigmond bújik -- a földi valóság két megtestesítője -- Ilma és Balga bőrébe. Az előadás esetükben is jutalomjáték. Kiválóan élnek a rendező által nyújtott lehetőséggel. 

Balázs Zoltán Csongor és Tündéje nemcsak az eredeti veretes szöveg változtatás nélküli használatában, az egyszerű: a teniszbírói széket idéző díszletben - a csodafa, a hármas út találkozásának metaforája-, hanem a kortárs operai megvalósításában is újszerű. A zenét Sáry László Erkel- díjas érdemes művész jegyzi, amelyet Fekete János "Jammal" beatbox művész akusztikus hangulatteremtése teszi kerek egésszé. A hármas szám misztikuma, Ledér karaktere éppúgy, mint a nemtők és napszakok is a zene nyelvén szólalnak meg. Habár a téma nehezen befogadható és átlag zenei ízléssel-, tudással-, műveltséggel túlzottan modernek tűnhet, a kis térnek köszönhetően erősen alátámasztja, mint egy mankó segíti a közönség számára az értés, megértés. Balázs Zoltán ezúttal is remekül használja a zene adta lehetőséget. Külön síkként mozgatja Jammal és Sáry zenéjét illetve a három operaénekesnőt. A dráma sokrétűsége ebben az aspektusban is markánsan megjelenik. 

Denk Viktória és Sipos Mariann nemcsak zeneileg, színészileg is kiválóan teljesíti a vele szemben támasztott magas elvárást. Operaénekeseket meghazudtoló pontosággal oldják meg a rendezői instrukciókat. A dráma kötelező olvasmányként éppúgy, mint felnőttkori olvasmányélményként nehézkesen értelmezhető, túlzottan filozofikus műnek tartják. Balázs Zoltán rendezésének egyik legnagyobb erénye, hogy érhetővé teszi az egyes karakterek múltját, gyökereit és így indíttatását. A rendezői koncepció kiváló ziccert dob, mind a Ledért alakító énekesnőknek, mind Mirigy megformálójának. Nem véletlen, hogy Denk Viktória Ledérként az előadás egyik legizgalmasabb jelenetében alakíthat így kiemelendőt; ahogy Sipos Mariann mind hangterjedelmében, mind mondanivalójában monumentális Éj monológja is napokig útitársunk marad.

Balázs Zoltán természetesen Mirigy jelenLÉTÉT is újraétrelmezi. Kéringer László a tragikus sorsú és ettől gonosszá váló özvegy karakterében újfent bizonyítja: nemcsak zenészként tehetséges művész. Finom, elegáns eszközökkel érzékelteti Mirigy drámáját. Fellebbenti a fátylat az elsőre szimplán hitvány és becstelen karakter indítékáról, cudar jelleméről és galád tetteinek mozgatórugójáról. 

Németh Anikó jelmezei vizuális továbbgondolásai a rendező koncepciójának. Ahogy az előadás maga, úgy a kosztümök esetében is az egyszerűségben, a tervező kreatív ötletiben rejlik nagyszerűségük. 

 Az eredeti mű megértését és értelmezését nehézkessé tévő kettőződések - Tünde és a vízben tükrödőző tükörképe, Csongor és Balga karaktere, az égi és földi világ vagy a fény és sötét küzdelme - Balázs Zoltán cseppet sem didaktikus, ugyanakkor pontos és egyszerű koncepciójában érthetővé, követhetővé válik. A kis térnek köszönhetően a közönség képes egyszerre rezdülni a dráma szereplőivel, így az eddig száraz és kötelezőnek érzett Vörösmarty mű egyszerre érthető és szerethetővé utazássá "szelídül".  

Játsszák: Szilágyi Ágota, Sipos Marianna, Tankó Erika, Kéringer László, Fekete János „Jammal”, Denk Viktória, Bödők Zsigmond, Bartha Lóránd, Balogh Eszter
Rendező: Balázs Zoltán
Zene: Sáry László
Díszlet: Balázs Zoltán
Jelmez: Németh Anikó
Korrepetítor: Lengyel Andrea
Produkciós vezető: Balázs Katalin