1916. február 5., Zürich. Az emigrációban élő, müncheni származású Hugo Ball a Spiegelgasse 1. szám alatt megnyitotta a Cabaret Voltaire kapuit. Az alig ötven férőhelyes kabaré színpadán zenés-táncos műsorokat, előadásokat látogathatott az értő közönség. A helynek különös "ízt adott" a tény, hogy alig néhány háznyira volt az emigrációban élő Lenin lakásától. A már a nyitást követően, nagy népszerűségnek örvendő helyen gyűltek össze a háború kegyetlenségét és értelmetlenségét ellenző művészek. Úgy vélték az egyetemes művészetnek is tükröznie kell a mechanikus gyilkolás és pusztítás elítélését. A civilizáció hiánya, a megbomló társadalmi rend és a felborult értékrend ki kell, hogy tágítsák az addig megszokott formanyelv határait avagy le kell bontani a megszokott korlátokat, fel kell rúgni az érvényben lévő szabályokat. Egyes beszámolók szerint Hugo Ball és Richard Hülsenbeck, míg Hans Arp szerint Tristan Tzara használta először a dada kifejezést. Hogy a valós forrás ki lehet? Titok fedi. Egy biztos, a világ értelmetlenségét hűen tükröző kifejezés lett az általuk alapított művészeti mozgalom leírása.
Ugyanez év májusában megjelentették programadó folyóiratukat, a Cabaret Voltaire-t, amelyben Ball úgy fogalmaz: „Az itt összegyűlt művészek elkövetkezendő célja egy nemzetközi szemle közreadása. A szemle Zürichben fog megjelenni, és a DADA (Dada) Dada Dada Dada Dada címet fogja viselni.”
Habár a zürichi dadaisták az első világháború vége felé szétszéledtek, a mozgalom és annak hatása a mai napig érezhető a különböző művészeti ágak alkotásaiban.
Nem véletlen, hogy a formabontó színházi nyelvéről ismert Balázs Zoltán legújabb rendezése a Dada Cabaret, Matei Vișniec azonos című darabjának átdolgozott változata. Ahogy a dadaisták zenei hatású hangversei, hangzavarba torkolló szimultán versei vagy lármazenei produkció hű tükröt mutatnak a háborús Európának, úgy a Maladype Színház produkciója is tű pontos és húsba vájó reflexió a XXI. század agresszív világának.
Érzelmi hullámvasút, széteső-, majd újra összeérő szálak kavalkádja, struktúrába rendezett bolondéria öt kiváló színész interpretációjában. A rendező magas elvárást támaszt a nézővel szemben, hisz az előadás két órája alatt egy pillanatra nem engedi el a figyelmet. Hatalmas tudásanyag és feszes tempó, nincs egy pillanatnyi pihenő. Nézőként az volt az érzésem: egy vaskos lexikon kellene, hogy követni tudjam a rengeteg impulzust, információt, melynek feldolgozására akkor és ott képtelen vagyok.
Azóta is foglakoztat az előadás, így aki velem együtt úgy érzi: kész elmerülni az elsőre logikátlannak tűnő őrületbe, alámerülni a gúny és az önirónia világába, annak január 10-én az Átrium Filmszínházban a helye.
