Az év utolsó napja az elszámolások, az önmagunkkal való diskurzus ideje. Számot vetünk terveinkkel, megvalósult avagy meg nem valósult álmainkkal. Mi magunk vagyunk, önmagunk legkritikusabb beszélgetőpartnerei.  2015. decemberének utolsó napján megfogadtam, hogy újra klaviatúrát ragadok...talán ha az utolsó órán elkezdem, még nem törtem meg az önmagamnak tett ígéretem. 

„Ez nem béke, csak 20 évre szóló fegyverszünet” – mondta páratlan éleslátással Foch marsall, amikor értesült a versailles-i békeszerződés aláírásáról. Hetven évvel a második világháború után, 2016. december 31-én a híreket böngészve azon gondolkodom: tényleg megtörténhet-e? Újra és újra kivívja maga ellen a Sorsot az emberiség? Vajon miért nem tudunk békében egymás mellett élni? Miért igényeljük a vért, az erőszakot, a háborút? 

Milyen világot élünk, ahol az év utolsó napján homokzsákok és teherautók között búcsúztatjuk az óévet, mert a rend őrei így tudják megvédeni a mulatni vágyókat? Úgy gondoltam én sosem fogom megismerni a félelmet. Hogy én már egy olyan kor gyermeke vagyok, aki tanult a hibáiból és nem engedi, hogy a múlt önmagát ismételje. Milyen naív voltam...

Nem is kell olyan messzire menni. Csak a szomszéd kertig, ahol reggel óta pukkannak a petárdák. Sok ezer kis fegyverropogással búcsúztatjuk az óévet. Olybá tűnik, hogy az emberiség nem boldog egy közös ellenség kép nélkül.  Képtelen megélni a pillanat varázsát. A carpe diem ma már nem több, mint egy trendi frázis, ál-értelmiségiek jelszava. A mögöttes tartalom azonban itt is rohad. Mindegy, hogy az elsőbbséget nem adom meg, mert azt én járgányom menőbb vagy teherautóval a tömegbe hajtok. A hit és az erő, ami mozgat egy tőről fakad, úgy hívják: agresszió. Egy elv, egy elgondolás, egy idea mentén városokat rombolunk le, ártatlan gyermekeket ölünk meg, családokat szakítunk szét, országokat teszünk nincstelenné. Ezek vagyunk mi emberek. Így kívánunk mi egymásnak  boldog új évet.

 "Már itt a bűn, csak rajta a lepel:
Valódi arcát a tett tárja fel." (Shakespeare,1604)