Forgotten man

Balkon

2017. november 24. 13:37 - Forgotten man

Az Illúziók Háza megnyitotta kapuit a Mikszáth téren. Szélesre tárva, utat engedve a kíváncsi, gondolkodni vágyó, új impulzusokat kereső közönségnek. Jean Genet Balkonja nem ígér könnyű szórakozást, ugyanakkor izgalmas utazásra visz minket a látszat és a valóság közti vékony mezsgyén. Zsótér Sándor rendezése Ungár Júlia kiváló fordításában került a Maladype Színház repertoárjára. 

Néhány szót Genet-ről: a kortárs, francia drámairodalom egyik legmeghatározóbb alkotója, akinek művei az abszurditás eszközével kalauzolják olvasóit a mindennapos problémák labirintusában. A több szinten futó történetmesélés adja fel a talányt és nyújt megfejtést a jelenünkkel kapcsolatos kínzó kérdésekre. Nincs ez másként a Balkon esetében. Genet a valóság és a látszat közötti keskeny határon egyensúlyozva ránk, a nézőre bízza: vajon hőseink valóságosak vagy egyre más alakot öltve, vastagabb és vastagabb maszkba bújva manipulálnak bennünket? A keretet adó forradalom vajon valóságos? Bent zajlik a ház falai között vagy kint, a valóságban? A hatalom szereplőinek álcázott kliensek valóban becsapják a forradalmat és leverik azt vagy a forradalom veri le őket? Irma, a bordély tulajdonosa mozgatja a szálakat? Vagy Carmen? És mi a Rendőrfőnök szerepe? A Küldött alakja csupán egy katalizátor vagy valójában ő a bábjátékos? Genet végig ott lebegteti a kérdést: vajon a magunkra aggatott maszkjaink alatt mi magunk hova tűnünk? Milyen ideákat követünk? Mi magunk mivé válunk a szerepeink között? Hova röppen az élet mellettünk, míg mi magunk palástolásával vagyunk elfoglalva? Problémáink megoldhatóak, ahogy a forradalom leverhető vagy éppen maguk alá temetnek bennünket, belekövesedünk?

Ha Shakespeare örök érvényű gondolatából indulunk ki, mely szerint "színház az egész világ...", akkor Genet ezt az állítást fejti tovább drámájában. Az Illúziók Háza az ÉLET és a SZÍNHÁZ egyesülése. 

Az előadás egy jó értelemben vett intellektuális utazás vagy akár nevezhetnénk egy bonyolult játékelméleti feladvány megfejtésének is. 

Zsótér ezúttal is szokatlan színpadi megoldásokhoz nyúl, amiben kiváló útitárs Ambrus Mária díszlettervező és Benedek Mari jelmeztervező. A kis tér ellenére az Illúziók háza valóban testet ölt és mi nézők a dráma szereplőivel együtt merülünk el az erotomán mocsok bugyraiban a szobák sötét falai között. Mi magunk is szerepjátékossá válunk és az este folyamán egyre azon kapjuk meg magunkat: megkérdőjelezzük a szereplők állításait. Vajon a tézis vagy az antitézis az igaz? Zsótér remekül használja a teret, a díszlet látványos és funkcionális. Az előadás talán egyik legmegkapóbb pillanata a szünetről való visszatérés. Marina Abramović and Ulay egykori "Élő kapu a múzeumban" performanszát idézi fel a két főszereplő Chantal és Roger alakjába bújva. A két művész akkor azt nyilatkozta: "ha nincs művészet, nincs múzeum sem, tehát mi magunk vagyunk a kapuk a művészetre. Mielőtt belépsz már hozol egy ösztönös döntést, hisz valamerre fordulnod kell az áthaladáshoz, ezt neveztük mi imponderabilia-nak. A döntésed a művészet, a művészhez és a műalkotáshoz való viszonyulásod tükre." Az egész előadás mottója is lehetne ez a gondolat, hisz a rendezői szándék egyértelműen párhuzamot von a dráma mondanivalója és a színház misztikus, fájdalmas és rejtélyes világa között. Különös hangsúlyt fektetve a szerepjátszás anatómiájára. Ha akarom fel tudok oldódni a Színház világában és megszűnni a valóságban vagy éppen a Valóság, maga a Színház? A szereplők pedig ebben az esetben a mi illúzióink? Mind a dráma, mind a rendező végig nyitva hagyja számunkra a kérdést. Játszótársai pedig elsőrangú partnerek ebben.

 

Bevallom, mire -e sorok születnek, kétszer láttam az előadást. A második élmény a meghatározóbb, hisz addigra megtelt a színészek közti tér azzal a bizonyos, csak a Maladype-re jellemző dús energiával. Játékukban feloldódni ünnep. Tankó Erika és Szilágyi Ágota szenvedélyes kettőse remekül ellensúlyozza Balázs Zoltán néhol visszafogott, néhol impulzív játékát. A három szereplő állandó egyensúlyozása a két véglet között feszültségben tartja a nézőt. Tankó és Szilágyi alá- fölé rendeltségi viszonya állandó mozgásban van, ahogy harcuk is az imádott férfi figyelméért. A Rendőrfőnökért, akinek a forradalom életben tartása és/vagy leverése önmaga nagyságának fényében érdekes csupán. A feltétel nélküli rajongás, a személye előtti feltétlen tisztelet, hogy Őt magát is ideának tekintsék legfőbb hajtóereje. Tankó Erika Irma mellett, a forradalom angyalát Chantalt-, míg Balázs Zoltán Rogert alakítja. Mindkét színész finom érzékenységgel vált a két karakter között. Az utolsó két jelenetben: Roger érkezése az Illúziók házába illetve a Rendőrfőnök monológja az előadás másik nagy pillanata. A fájdalmába bebábozódott karakter vívódása újfent bebizonyítja: Balázs Zoltán nemcsak rendezőként tehetségesebb az átlagnál. 

Fila Balázs előadásról - előadásra több színt mutat magából. A Balkonban egy érett színész finom játékát látjuk. Ebben az előadásban talán ő a "legméltóbb" ellenfele Balázs Zoltán átütő színészi játékának. Márkus Sándor is kilép a komfortzónájából, lubickol az általa megformált karakterben. Megcsillantja a benne rejlő erőt.

Ahogy azt a Zsótér rendezésekben megszokhattuk a színészek több karaktert jelenítenek meg az este folyamán; tovább erősítve a kicsit sem rejtett üzenetet: ahogy a színész az egyik jelenetben kliens, majd a bordély alkalmazottja, úgy változunk mi magunk is vagy éppen változik a viszonyunk az élethez. Semmi sem az, aminek látszik. Hol fent, hol lent.   Ebben a kettősségben, végletek közti hánykolódásban az állandóságot Szilágyi Ágota Carmenje és Huszárik Kata Küldötte adja. Huszárik a Balkonban lélegzetelállító. A második részt egyértelműen uralja a jelenléte, Ő maga a bábmester. Rendkívül pontos játékkal teremt rendet a káoszban. Érti, érzi a drámát, így mint a Halál Angyala oszt megoldási javaslatokat, hogy végül távozása után hagyja romba dőlni a világot.    

A Balkon olyan estét ígér, melynek végén tükröt kapunk a kezünkbe: szembe kell néznünk önmagunkkal, meg kell találnunk a végső határainkat és újra kell definiálnunk önmagunk. Fel kell tennünk a gyötrő kérdést: kik vagyunk és mi végett vagyunk a világban?

 

ALKOTÓK
Rendező: Zsótér Sándor
Fordította: Ungár Júlia
Díszlettervező: Ambrus Mária
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Ungár Júlia
Asszisztens: Bartha Lóránd
Produkciós vezető: Balázs Katalin

JÁTSSZÁK

Irma / Chantal: Tankó Erika
A Rendőrfőnök / Roger: Balázs Zoltán
Carmen: Szilágyi Ágota
A Küldött: Huszárik Kata
A Hóhér / ARTHUR: Bödők Zsigmond
A Püspök: Fila Balázs
A Bíró: Márkus Sándor
A Tábornok: Pallag Márton

Bemutató időpontja: 2017 október 3., Maladype Színház.  

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://forgottenman.blog.hu/api/trackback/id/tr1213344355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.