Forgotten man

#metoo margórájára

2017. október 23. 17:09 - Forgotten man

Az elmúlt egy hétben számtalan postot, kommentet olvastam #metoo témában. Azt gondoltam, távol tudom magam tartani és ezúttal befogom a szám. Nem, nem sikerül. Elborzadva látom, hogy a kommentek felében a kiszolgáltatott fél a hibás. Hogy az a közvélekedés: húsz vagy harminc év után erről minek beszélni? Ami még ijesztőbb: a férfi áldozatok mintha nem is léteznének.
A molesztálás fogalmával először a saját lakásunk falai között találkoztam. Apu egy festő barátja kezdett verbálisan molesztálni (hogyan b@@@@na szét engem a szűz kislányt), majd kicsit fogdosott is - sicher was sicher -. Apa kipenderítette a házból. Ha véletlenül üzleti vagy egyéb okokból jött, mindig sikerült távol maradnom. Habár én szégyelltem magam, apa próbálta azzal elütni, hogy ez egy "f@sz" ne is foglalkozz vele. Aztán jött az egyetem és az egyik tanárunk először csak célozgatott, aztán továbbment. Stúdióban voltunk, nem teremben. Nyílt titok volt mit csinál. Még akkor sem sikerült elkapni, amikor már oktatóként mentem vissza az intézménybe. Azt mondta apának, amikor négyszemközt határozottan megkérte állítsa le magát: miért tenném, úgysem kapnak el... Hogy behúzott-e apa? Sosem tudom meg, de velem szemben enyhült a nyomás.
Nyilván, ahogy bekerültem a szakmába apa felkészített: sajnos ez a probléma bármikor előkerül. Legalább próbáljam visszafogni a nőiességem, hátha az segít.  A mindennapjaim része lett a verbális molesztálás, hisz ez a szakma ilyen. A barátnőim állandóan azzal rágják a fülemet, miért járok állandóan nem feltétlenül előnyös ruhákban és gyakorta feketében. Hát ezért...Kell a francnak, hogy egyszer öltözzek nőnek és akkor megjárjam? Igaz, sosem akkor jött a "pofon" azaz a nem várt kísérlet, amikor esetleg dekoltált pólóban vagy miniszoknyában mászkáltam. Fordult elő, hogy KK-n, WW élő közben pofoztam fel valakit, mert nem értette, hogy nem.
Annak, aki az elkövető ez egy vicc, egy viselkedési norma. Nekem, aki elszenvedem szégyenérzet, félelem és fájdalom. Pedig én beszélek róla és hellyel-közzel tudom is egyik-másik "személyeskedő" kollégám kezelni. Ugyanakkor összerezzenek, ha ismeretlen férfi kerül a hátam mögé, mi több tudattalanul nem adok módot arra, hogy bárki y kromoszómás kartávolságon belül látótéren kívül essen. Akik ismernek és akiket ismerek, azokban könnyebben bízom, de kell egy kis idő, hogy ne kelljen fegyelmeznem magam, amíg megszokom a teljesen normális, hétköznapi testi közelséget.
A baráti köröm nyilván a médiából, színházból, kommunikációs területről kerül ki. Nem egy barátnőm érintett hasonlóan, mint én magam. Van, aki közülük beszél a vele történtekről, van aki mélyen hallgat. Van akiről csak azért tudom, mert ismerem az érintettek testbeszédét. Mert akivel egyszer megtörtént az ösztönösen érzi a másikon a "sorközösséget". És igen... van, aki sok-sok évvel a történtek után tud/képes beszélni arról, amit átélt. Van, akinek olyan trauma, hogy élete végéig képtelen kimondani az igazságot és van, aki elvicceli. Én, aki mindenből igyekszem viccet csinálni, ehhez a módszerhez folyamodom és általában humorral igyekszem leszerelni a tolakodókat és megtalálni az egészséges egyensúlyt a "még lehet, ennek még bele kell hogy férjen egy férfi kollégától" és az "ezt már nem" kategória között. Szerencsés vagyok, mert az alapvetően vidám természetem segítségemre van. Ugyanakkor van, aki alkatából adódóan nem tudja elengedni az őt ért traumát. Vele szemben a környezetnek kell toleránsnak lenni. 
Van olyan férfi a környezetemben, aki szintén érintett. Meleg szívvel ajánlották, hogy fedezze fel magában a homoszexualitást. Van, akit verbálisan; van, akit fizikailag is molesztáltak. Van, aki valahogy elhitette magával, hogy biszexuális és/vagy meleg és állandó kételyek, őrlődések és szexuális zavarok közepette éli az életét. Van, aki beszél róla- nyíltan, őszintén. Van, aki támad, ha szóba hozom a kérdést és nem fogad el segítséget és van, aki a hallgatás beleegyezés alapján úgy véli, az is elég ha tudom, hogy ő is tudja, hogy én tudom. Bármelyik esetet is nézzük, ők is áldozatok és jóval nehezebben lépnek ki az árnyékból -akár- negyven vagy ötven év múlva, mert az ő szégyenérzetükhöz az általános homofób magatartás, meleg ellenességgel való harc is társul. Bárhogy is van, a férfiak szenzitívebb helyzetben vannak a segítségkérés tekintetében, hisz az erős alfáról nehéz elhinni, hogy zsarolható, hogy esetleg védtelen vagy éppen érzékeny és nála is vannak erősebbek. Pedig vannak. Mindenkinél van egy, aki a másikat igába tudja hajtani. 
Akár nő, akár férfi az érintett, higgye el mindenki, aki megúszta: rohadt nehéz felvállalni. Kiváltképp, mert az első reakció mindig az, hogy persze mert te provokáltad. A nagy büdös francokat. Provokálja a tudod ki... Lehet, hogy valakinek erős a nőies kisugárzása, átlagon felül vonzó, de azt semmiképp nem akarja, hogy elvegyenek tőle valamit, amit nem szívesen ad. Befogadni bármit, amit nem kíván az ember, ha egy nem ízlő ételről beszélünk sem szívderítő, akkor ne is beszéljünk esetleg egy másik ember testrészéről....
Persze jogosan merül fel a kérdés: ennyi év hallgatás után valóban szét lehet-e rombolni egy ember jóhírnevét, életét, családját, egzisztenciáját. Én magam, nem az a fajta vagyok, aki a médiában nevekkel apellál még ha meg is lenne minden eszközöm. Van, aki úgy gondolja így könnyebb. A döntés, súlyos felelősség. Egy biztos: amikor nagy hangon védjük a támadó magánéletét egy pillanatra álljunk meg és gondoljuk végig, hogy az áldozat élete a tett elkövetésének pillanatától romba dől. Hangsúlyozom, nem kell ehhez effektív nemi erőszak, elég ha verbálisan molesztálnak, kicsit tapiznak, akarata ellenére megcsókolják az embert vagy egy olyan férfi nemi szervét adják az ember kezébe, akit nem hogy nem kíván, ad abszurdum visszataszítónak talál. Csak az törjön ebben az esetben is pálcát, akinek van tapasztalása a témában és óvakodjunk a "biztos nekem van igazam" attitűdtől, mert lehet, hogy nem. Sajnos pont azok nem tudnak bocsánatot kérni vagy azt mondani: tévedtem, akik a legnagyobb hanggal állítják, hogy náluk van a bölcsek köve. Ebben az esetben, mint oly sokszor máskor sem ártana megállni egy pillanatra, távolabb helyezkedni és csak némi perspektíva birtokában kimondani a véleményünket. Talán segítene... talán igazságosabban ítélkeznénk mások felett... talán.   
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://forgottenman.blog.hu/api/trackback/id/tr4413060066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.